Raison d’être – miről szól ez a lap?
FAQ – gyakran ismétlődő kérdések
Cikk RSS feedFriss cikkek
Mi a baj a vallásos emberekkel?
2010. augusztus 29.Legelj csak!
2010. július 5.Háború a nemzet ellen
2010. január 26.Nacionál panaszkodik
2009. december 1.Muszlim nindzsák és BDSM artisták
2009. november 12.
Érdekes idézet
Meg kell kérdőjeleznünk azt a gondolatmenetet, amiben egy mindentudó és mindenható Isten hibás embereket teremt, majd őket vonja felelősségre a saját tévedései miatt.Gene Roddenberry
Tehetetlenül figyeltem, ahogy megöli a papot. Mire odaértem, már fölállt és felém fordult. Tökéletesen olyan volt a külseje, akár az enyém. Minden apró részlet egyezett. Rám emelte tekintetét, majd kérdőn fölvonta a jobb szemöldökét.
– Felfogtad, mit tettél? – kérdezte, és előrántott egy golyószórót.
Úgy véltem, jobb, ha nem kapkodom el. Az a fegyver még a páncélom ellenére is veszélyes.
– Én mit tettem? Hát nem érted, hogy te magad vagy a bajok forrása?
– Velem ne próbálkozz, te átkozott! – kiáltotta, és áldásra emelte a jobbját. Én ugyanúgy cselekedtem.
Egyszerre kiáltottuk a Védelmezők neveit.
Egyikőnk sem remegett meg, de ő meglepettnek látszott. Magamban elmosolyodtam. Zavara a gyengeség jele. Máris legyőztem.
– Tudod, hogy innen csak egyikőnk megy el, ugye? – kérdeztem.
Ő lassan bólintott, és eldobta a fegyverét.
– A büszkeség veszélyes dolog – mondta. – Áruld el, ki vagy te!
Ezt igazán nem tagadhattam meg tőle.
– Én vagyok a testet öltött félelmed. Én vagyok a vadász vadásza. Nem menekülhetsz előlem.
– Nem! – kiáltott fel. Mély lélegzetet vett és összpontosított. Varázslatra készült, olyan erős varázslatra, amilyenhez még csak hasonlót sem próbált soha. Én persze megéreztem ezt, de kíváncsi voltam, mekkora az ereje.
A robbanás mindkettőnket levert a lábunkról, és fölkapta a testünket. Bármilyen súlyos is volt a páncélunk, több tíz méternyire repültünk onnan. Amikor magamhoz tértem kábulatomból, elismeréssel adóztam ellenfelemnek. Jócskán maradt még hatalma.
Már itt is volt. A semmiből termett elém.
– Nagy hibát követtem el – zihálta –, amikor oly erőket idéztem fel, amiket nem ismertem kellőképp. Persze nem sejthettem, hogy valaha is értelmet, tudatot nyerhet a bennem felgyülemlő mágia. Sosem gondoltam volna, hogy a szolga egy napon fellázadhat, és megszökhet mesterétől.
– Helyes, hogy félsz tőlem – feleltem –, de ne tettesd a meglepetést! Számítottál rá. Legalább magadnak ne hazudj!
– Akkor is: én vagyok az erősebb, még ha elárultál is! Engedelmeskedni fogsz nekem… vagy elpusztulsz! – Megragadta a torkomat, és szorítani kezdte. Először megpróbáltam lefejteni a kezét, de egy eszelős állhatatosságával markolt.
– Ezzel… nem tehetsz… ellenem… – nyögtem, és előrántottam a pisztolyom. – Semmit! Semmit!
Lőni kezdtem, közvetlen közelről, egyik lövedéket a másik után ürítettem a gyomrába. Megpróbáltam feljebb emelni a fegyvert, hogy a védtelen fejét is megcélozhassam, de hirtelen belém rúgott, és eltaszított magától. Elejtettem a pisztolyt.
Kezét vérző hasára szorította, a másikkal pedig rám mutatott.
– Te átkozott! Már tudom. Az egész világos előttem – mondta, és arca megrándult a fájdalomtól. – Az egészet én magam intéztem. A hamis riasztást, mindent. Én válogattam még az űrhajó személyzetét is, persze erről senki sem tudott. Én vagyok érte a felelős, de valójában te cselekedted fondorlatosan mindezt: a nevemet és a befolyásomat használtad titokban, míg én öntudatlan voltam. A Rendház örömmel kapott a „véletlenül” kínálkozó lehetőségen, mert nem sejtették, hogy csapda. Ők csak annyit tudtak, hogy a teherhajót különleges vészhelyzetre hivatkozva elhagyta a legénysége. Biztosak voltak benne, hogy egy földi szökevényről lehet szó. Ez afféle rehabilitációs küldetésnek tűnt, ahol a tapasztalatommal nem kerülhettem volna komoly veszélybe, mert senki sem sejtette, mivel is nézek majd itt szembe. Amikor kiléptél belőlem, és elraboltad az erőm egy részét, súlyosan megsérültem, de akkor nem volt módod ártani nekem. Azóta forraltad a bosszút, miképpen pusztíthatnál el, és egyúttal hogyan juthatnál hatalomhoz… és személyiséghez. Rám fájt a fogad, de ez nem fog sikerülni. Nem kaphatsz meg.
– Még hogy nem fog sikerülni! – vetettem oda. – Már sikerült is. Kételyt ébresztettem benned, és vágyat, hogy folytathasd a kísérleteidet! Az lenne a feladatod, hogy megállítsd a Káoszt, de te megpróbáltál borotvaélen táncolni. Azt gondoltad talán, egymagad erősebb volnál az összes többi embernél? Azt gondoltad, egyedül szembeszállhatsz a korszakok során beléjük rögzült babonákkal? Használtad a mágiát, de egyúttal küzdöttél is ellene. Vesztettél! Dölyfösséged miatt elbuktál, és most már rajtam a sor. Sem legyőzni, sem megkaparintani nem tudtad a varázserőt. Azt gondoltad, uralod, és uralkodhatsz a többi ember fölött. De nem. Épp ellenkezőleg. Bábja voltál a mágiának, és tudatlan szolgája az emberiségnek. Egységes, rendezett, kiismerhető birodalomról álmodtál, és nem vetted észre, hogy lehetetlent kívánsz. A Káosz köde tovább terjeszkedik majd, mert maguk az emberek akarják, hogy így legyen. Ők maguk sem sejtik, hogy ez a kívánságuk, de mindennél erősebben vágynak rá. Az időtök lejárt, és most mi következünk.
Legyőztelek!
– Krónikás! Jegyezd fel: a Fekete Kereszt prófétája, én, az Igaz Múlt őrzője épen visszatértem a küldetésből. Feladatom végrehajtottam, a szörnyeteget elpusztítottam. Különleges jelentenivalóm nincs.
vége
Szigeti Sándor: A Vadász félelme
Copyright © Szigeti Sándor, 1999–2002.
Kommentek (2)
A cikkhez kommentet lehet írni. Ehhez nem szükséges regisztrálni, de a regisztrált neveket csak tulajdonosaik használhatják.
2008. november 29. 23:58
Solaris
Regisztrált: 2008. november 15.
Kommentek: 31
Karma: 1