Raison d’être – miről szól ez a lap?
FAQ – gyakran ismétlődő kérdések
Cikk RSS feedFriss cikkek
Legelj csak!
2010. július 5.Háború a nemzet ellen
2010. január 26.Nacionál panaszkodik
2009. december 1.Muszlim nindzsák és BDSM artisták
2009. november 12.Halloween 2009 – Mi a valóság?
2009. október 31.
Érdekes idézet
Isten egy komédiás, aki olyan közönségnek játszik, amelyik nem mer nevetni.Voltaire
A lovecrafti világkép
„A legirgalmasabb dolog a világon, azt hiszem, az, hogy az emberi elme képtelen kapcsolatot teremteni a különálló események között. A tudatlanság nyugalmas szigetén élünk a végtelenség fekete óceánjának közepén, s nem úgy rendeltetett, hogy messzire utazzunk innen. A tudományok – melyek közül mindegyik a maga irányában tör előre – mindeddig nem sokat ártottak nekünk; ám egy napon sor kerül majd a szerteágazó tudás mozaikköveinek összeillesztésére, s ez a valóságnak oly rémületes távlatait fogja megnyitni, hogy vagy eszünket vesztjük e kinyilatkoztatástól, vagy a halálos világosság elől egy új sötét kor békéjébe és biztonságába menekülünk.”
– H.P. Lovecraft: Cthulhu hívása
Howard Phillips Lovecraft amerikai író-költő volt. Kitalált történeteket írt, melyeknek egy része olyan világképet ábrázol, ami joggal pályázhatna a legpesszimistább, legreménytelenebb, legborzalmasabb világ titulusára. A legriasztóbb az egészben az, hogy nem zárható ki, hogy Lovecraft esetleg tényleg a mi valóságunkat, „a valóságot” mutatta be…
Az ember része ugyan a világegyetemnek, létezik, de nincs valódi hatalma, és sosem kapaszkodhat fel, sosem lehet több annál, mint ami: múlandó, jelentéktelen porszemnyi szereplő, vagy még inkább statiszta. Erről a keserű, kilátástalan, ám bizonyos szempontból mégis megnyugtatónak található álláspontról az Ex Oblivione című prózaverse szól, aminek így szól a befejező mondata:
„Így végre – boldogabban, mint valaha is remélhettem volna – feloldódtam újra a kristálytiszta feledés otthonos végtelenjében, ahonnan az Élet démona hívott elő egyetlen röpke, magányban eltöltött órára.”
Ez a mondat mintha csak a buddhista felfogás szerinti nirvánára utalna. Arra a fajta megsemmisülésre, ami nem fájdalmas, mert nem marad semmi, ami fájhatna, és amiből már nem kerülhet vissza a megfáradt tudat a kényszerű újjászületés forgatagába.
De addig is, amíg bekövetkezik az elkerülhetetlen halál, az ember él.
Az élet tapasztalatok sorozatát jelenti, és az ember – tudatlansága és természete miatt – leküzdhetetlen vágyat érez, hogy megismerje, kiismerje a világot, és benne önmagát is. A világ egyelőre, amíg a „mozaikkövek nem illeszkednek” nem tűnik kimondottan ellenségesnek, bár kétségkívül veszélyes és nem sok változást bír el a végtelen űrben úszó parányi otthonunk, a Föld bolygó. Az átlaghőmérsékletnek már néhány foknyi változása is elég ahhoz, hogy visszafordíthatatlan kataklizmát elindítva kipusztítsa az életet a felszínről.
Lovecraft világában azonban más veszélyek is lesnek az emberre, és ellenük csakis egyvalami segít: ha nem tudunk róluk és lehetőleg soha meg sem sejtjük a létezésüket.
Kommentek (4)
A cikkhez kommentet lehet írni. Ehhez nem szükséges regisztrálni, de a regisztrált neveket csak tulajdonosaik használhatják.
[A Tokarev-féle Mitológiai enciklopédia szerint. Máshol Tiámat szülte lények, akiket Kingu vezetett.]
straybug
2008. december 22. 07:06
BaalGrim
Regisztrált: 2008. december 22.
Kommentek: 7
Karma: 6
Azokra az elemekre tett érzékennyé minket az evolúció és az egyedfejlődés során óhatatlanul bekövetkező kondícionálódás, melyek nélkül működésképtelen a környezetünkről, a világról és saját magunkról alkotott modellünk.
"A Természet nem pazarol."
Ellenben nem gondolom, hogy a bevett formáktól való eltérés feltétlenül rémisztő, vagy bomlasztó hatású lenne. (persze a feltétlenségre semmi nem is sem utalt az írásban)
Erről az Úttalan Út (Interstate 60) című film jutott eszembe.
Abban központi gondolat, hogy amint megtudjuk, hogy létezik egy, az eddig ismert szabályok alól kibúvó dolog, akkor máris képesek vagyunk észlelni azt - és beépíteni a modellünkbe. Persze ilyenkor az is kérdés, hogy van-e haszna az új elemnek, vagy sem; s így van-e értelme asszimilálni.
Nem vonom kétségbe, hogy azok a bizonyos cellák valóban beválthatták tervezőik reményeit. Csupán abban a lehetőségben bízom, hogy egy megfelelően rugalmas, egészségesen nyílt elme (szinte!) bármit képes lehet befogadni, feldolgozni - megfelelő időt szánva rá.
Ami az ember jelentéktelenségét illeti - noha az ember valóban jelentéktelen parazitoid fajtává "nőtte ki" magát - nem feltétlen kell, hogy ez mindig így legyen. Ahogy nem feltétlen kell örökké csak embernek maradnia...