La Masquerade Infernale

Szigeti Sándor és mások fordítása

1997-ben jelent meg a norvég Arcturus zenekar „La Masquerade Infernale”, vagyis „A pokoli álarcosbál” című albuma, ami azóta is az „avantgarde metal” egyik alapkövének számít. A zene eredeti, rendkívül izgalmas és ihletett, de ami talán még fontosabb, a dalszövegek is legalább olyan mélyek – és módfelett sátániak. Az alábbiakban magam gyürkőztem neki a fordításnak, kivéve, ahol nálam értőbb, gyakorlottabb mesterek tolmácsolták az eredeti szerzők gondolatait.

Kezdődjön hát a pokoli álarcosbál!

Az álcázás mestere

(«De nem! Ez csak egy maszk, csábító, sanda dísz,
rajta finom grimasz, futó derűje játszik,
és nézzük csak, íme, kegyetlen-görcsösen
az igazi fej, az az őszinte, a másik
hazug arctól milyen hevesen fordul el.»
[idézet Charles Baudelaire „Az álarc” című verséből,
fordította Tordai József])

Ő a szentségtörés a szentség leple alatt
Álcáját felismerem
A tekintetükben, okaiban –
mikor csábító és fortélyos lehengerlően
még bűnös és gonosz dolgot művel.

Keresd hát csak hiábavalóan, Ő,
a gonoszság megtestesülése: és
mágikus természetű intézkedések révén
Felismerhetetlenné válik még
a tapasztaltak szemében is.

Megszállottan üldözöd őt
és nem veszed észre, épp ezért jött létre
aki ily büntetlenül pusztít.

Barátodként jelenik meg, de
a Szent számos Sátánt rejt
Semmibe veszi, tudod
Istenadta ostobaságaidat
Kérdéseket ébreszt benned, melyek
befolyásolják a szerénységet és
gúny tárgyává tesznek téged.

Azt hiszed róla, pária,
kit elkerül a társaság
De minden őrjöngés közepette
Ő az – ki lakmározik tünékeny kedélyeteken

A szenvedély szigorú úr
Ő egyúttal alázatos szolgája is
Mikor megfosztják mindennapi útjaitól
Előtted gázol a vizeken
Királyokból bohócot csinál,
elbűvöli a vendégeket, uralja a bált –
Ő az álcázás mestere

Ezerszeres arc hercege –
az elbűvölő bolond mosolya,
amely csapdába csalja az ésszerűséget,
és felszítja a képzeletet
Kifürkészhetetlen valóban, megnyitja lépét
valahol éjszaka és nappal között
Ő az álcázás mestere

Ad astra

Mindenütt kerestem már
de sehol sem leltem
Felemeltem hát a véres hajtűt
És mélyre döftem a bánatot

Végtelen egek ragyogó testei
Adjátok meg lelkemnek
A halál köszöntő pillantásának
Jeges báját
Lelkem számára titok,
hogy ezek az ősök eszményei

A káosz-ösvény

Várd a közelgő vihart. Lásd a jelet a napban. Rajtunk a káosz, poronty! Az idő nyílvesszei mindőnkre mutatnak. Ó, hát a tébolyító kacaj egyre öblösödik az emlékekből. Atomok szállnak tömjénfüstként, akárha ezernyi gyertya hunyt volna ki egyetlen fuvintással. Félelem gabalyodik az elkeseredésbe. E kísérteties rosszindulat-szimfónia széttöri. A lelkek kihajóznak a vizekre. Az intergalaktikus bánatócánra. Ünnepélyes feledésben véled. A sötétség útjai. A harmadik szemben tükröződnek a végtelen, vonakodó múltak. Éteri örökkévalóság várja az utolsó felvonást. Az összeomlásra ítéltetett oltár felé kúszik. Tragikus legenda, különös réteg. Szólítják e torzult, halandó húst újra, miközben a visszhangok még kísértenek; Átkok szövődnek. Öleld magadhoz a káosz kitaszítottságát. Hiszen úgyis megváltoztathatatlan. Hullass könnyet e gondolatra, majd emelkedj fel bölcsességben, Mostmidőn köszöntlek a másfajta mezők kapujában. Tárd ki a szíved és engedd át magad. Ó, tűnj el. Isteni végtelenség. Ó, mily kísértet vagyok! Sok eón eltelt már azóta. Ó, örökkétig szenvedek. Az elkerülhetetlen megtörtént valóban. Ó, hát a részecskék csoportja, mit a lélek és az emlékek ereje tart egyben. Tudd, a végtelenség küszöbén (állsz); Hol színes hullámok vezetnek majd a semmibe. Félelem gabalyodik az elkeseredésbe. E kísérteties rosszindulat-szimfónia széttöri. Ó, hát a tébolyító kacaj egyre öblösödik az emlékekből. Atomok szállnak tömjénfüstként. A sötétség útjai. A harmadik szemben tükröződnek a végtelen, vonakodó múltak. Éteri örökkévalóság várja az utolsó felvonást. Az összeomlásra ítéltetett oltár felé sodródsz. Tragikus legenda, különös réteg. Az idő nyílvesszei közt szenvedek örökkétig.

La Masquerade Infernale

[~]

Egyedül

(E.A. Poe verse Radó György fordításában)

Mindig, már mint apró gyerek
Más voltam, mint más – e szemek
Másként láttak – más szenvedély
Tüzében égett ez a vér.
Más forrásból fakadt a bánat
Énbennem; más hangokra támadt
Csapongó kedv az én szívemben
És mindig egyedül szerettem.
Viharzó éltem hajnalán
Akkortájt bukkant fel talán,
Jó s rossz mélyéből tört elő
E titkos, bénitó erő:
Szurdokból vagy hegypatakból,
Fennen rőtlő szirtfalakból,
Míg az őszi napkorong
Mindent színaranyba vont –
Míg sujtó istennyila
Mellettem suhant tova –
Menny dörgött, zúgtak szelek,
És egy furcsa felleget
(Tiszta-kék égbolt delén)
Zord démonnak láttam én.

A tragédia trónusa

(Jørn Henrik Sværen verse Kristoffer Garm Rygg fordítása alapján)

Halljátok!
E naptól fogva
Hóreb ormai megtörtek
és a kéntenger
– jég.

És istenkáromlás!
a mennyek termeiben:
A lelkek elmenekültek csarnokaikból
és becsukták az élet könyvét.
És íme!
A hatalmas, fehér trón:
fekete
a szent vértől.

Atyánk –
Tulajdon kezétől halott:
e sírfelirat
nem méltó királyhoz.

S így minden
névtelen hazugság.
Istenem, ki
vagyok én?

Az emberek
Luciferként ismernek, az ősi kígyóként
A nyomorultak magasra emelik lobogómat.
Ajándékod
– minden élet! –
Én sírt adok.
De mégsem én vagyok a halálod.

Hozzátok elő a koronát
az egykor elfoglalt trónusodhoz.
Itt kellene, hogy véget érjenek szenvedéseim
– de jaj: megkoronáztak
példa nélküli bánatban!

E magányos birodalomban
– barát vagy ellenség nélkül –
Köszöntöm a felkelő napot
viszállyal és e dallal:
Kérlek, mondd ki a nevem!
És ne hagyj magamra
a halál porában.

Súlyos teher nekem
e tragikus koronát viselnem –
névtelen
és magányos,
apátlan fiúként.

Iszonyatom lefestése

Sötét éjszaka volt, nem láttam;
Érzékeim szabadon szárnyaltak az érzéken túli észlelésben

Mikor ébren álmodom,
festek,
tudattalanul, mindent, mit láttam

A képzelet kapui táruljanak ki!
– elmélkedtem.
Ki volt, aki a zsinórokat húzgálta

Ó, azok, miket iszonytató álcájukban láttam
fejemmel röhögve tomboló tökéletes tébolyomban

Elaléltam, átöleltem a világukat
Megízleltem a lázadás költészetét –
A veszély valódi gyászdalát

Nem vagyok már ugyanaz, mióta
ördög lett vállalt foglalkozásom.
A világot groteszk fényében látom
Gonosz tevékenykedik egy bohóc gesztusaival

Istenkáromlás a létem
Mefisztóként rejtőzöm Madonna köntösében
A mindennapi erkölcsök rám nem vonatkoznak
Milyen kár, hogy nem vagy velem, hogy részesülj e különös iszonyomban

Mert itt van, ahol elválnak útjaink
Nem adom a hatalmukért cserébe
szenvedésem forrását
Nem irigylem tiszta lelkiismeretét
a vak ember álomvilágának
Nem élhetnék a bűn gyümölcsei nélkül.

Szögekről és bűnösökről

«Tudom, Isten egyetlen pillanatig sem élhetne nélkülem;
Ha én megsemmisülök, Ő is kileheli a lelkét.»
[Angelus Silesius]

Könyörgök hozzád, Isten, kihez sok bűnös imádkozik
a sötét mélység legaljáról, hová a szívem zuhant
Kiűzettem fárasztó kegyedből a pokol vermeibe
Felhagynál hát, kérlek, ellenfelem sajnálatával, bizony, csak így
Mert korszakokon át ereszkedtem alá
Míg megpillantottam a rettenetes igazságot
amit egyetlen ember sem ismerhet meg
Én, megalázott hordozója szentséges fényednek
– ami előtt fejet nem hajtok többé soha
Mikor felkelek, hogy megbosszuljam magam sötétséggel
Az átkozottak haragja hömpölyög majd

Gyönge angyalok kíséretétől száműzettem
Fénylettem keveseknek, kik engem keresnek

Lázadó voltam, fényem messzire tündökölt,
Bölcsességemet a hajnalcsillag örökíti

És ti, Ó, bolondok, csordaküzdelmetekben, észvesztett menekülésetekben
És amikor a teremtés elbukik, újból építenetek kell,
Szögekkel, amelyek kínozzák a Kezeimet – hazugságban tenyésznek.
De Te tudod, hogy én voltam az igazmondó.

vége

Szigeti Sándor és mások: La Masquerade Infernale
Copyright © Szigeti Sándor, 2002, Hungarian translation, except where noted.