De az, hogy nem hasonul meg magával az ember, még nem garancia arra, hogy társadalmi ranglétra csúcsára fog kerülni.
Ki mondta, hogy az? Ahhoz, hogy a külvilágban haladjunk, a külvilágban kell cselekedni. Azáltal, hogy magunkkal tisztába kerülünk, saját belső világunkban változtatunk (cselekszünk), azzal meg a külvilágon semmit sem változtatunk.
Valószínűleg szükséges, de nem elégséges feltétel.
Szerintem nem is szükséges, nem is elégséges. Épp elégen vannak annak a bizonyos létrának a tetején olyanok, akik csak annyiban különböznek az átlagembertől, hogy szépek, izomagyú góliátok, jó hangjuk van, sok pénzük van valamilyen véletlen (öröklés például, vagy épp azért adtak neki felelős, jól fizető beosztást, mert irányítható birka, mint itt Romániában volt a kommunizmus idején) folytán... de magukkal épp úgy nincsenek tisztában mint a legtöbb ember... És ez mellesleg minősíti a társadalmat is, amelynek ilyen létrája van.
Eszköz ez is csupán, ami bár hasznos, nem garantál semmit (főként azért, mert a saját belső világunk alakításához egészen másféle erőkifejtésre van szükség, mint a külvilág manipulálására).
A sátánista bátor?
Megint egy olyan kifejezés, aminek nincs pontos meghatározása... ki mondja meg, mi a bátorság? Hol a határ, gyávaság, bátorság és őrültség között?
Hajlandó nagyot kockáztatni nagy nyereség fejében? Az életét?
A dolog a nyereség milyenségétől (esetleg mennyiségétől, ha olyan), fontosságtól, a vágytól, érzelmektől és persze a kockázat mibenlététől függ. Ha az elérendő cél, elég nagy ahhoz, hogy gyakorlatilag élete értelme legyen, akkor szerintem igen... hisz ha nem kockáztat, elveszti az élete az értelmét (talán)... és a céltalan élet lehet rosszabb egyesek szerint, mint a halál (személyes tapasztalatom nincs).
Időnként irracionális módon nem számít, hogy mi történik velem, csak a kitűzött célomat akarom elérni.
Miért lenne ez irracionális? Ha elég erős a vágy, a célod te magad vagy, részeddé válik, s ha nem éred el, egy részed pusztul el vele... ha szerinted saját integritásod fontosságban felér a létezéseddel, akkor ez egy racionális döntés. A fontossági sorrendet meg úgy állítod fel, ahogyan azt jónak látod... épp ez az individualizmus (és a hozzá tartozó szabadság) lényege.
Ajánlom figyelmedbe Isaac Asimov
Két évszázados ember (Bicentennial Man) című novelláját... épp ezt a problémát tárgyalja.
Én inkább nem próbálok ki egy számítógépes játékot sem, nehogy a gép elé ragadjak és aztán a semmivel menjenek el napok.
Ez két dolgot jelenthet:
- nem ismered magadat eléggé, így nem tudod, milyen hatással lenne rád ez a dolog; ennek következtében elhatárolódsz tőle, "félvén" (erős a szó, de most nem találok jobbat), hogy rabjává válsz;
- vagy épp ismered magadat, és tudod, hogy képes lennél rabjává válni, s ezért kerülöd.
Véleményen szerint mindkét esetben a tudatosság részleges hiányáról van szó, hisz aki teljesen tudatosan él, és irányítja magát, az képtelen efféle külső tényezők irányítása alá esni (két dudás egy csárdában esete - ha tied az egész csárda, másnak nincs hely... de ha marad egy különszoba, ott más is muzsikálhat)... ennek következtében nincs semmilyen oka a kategorikus elhatárolódásra. Az első esetben természetesen a fentebb emlegetett meghasonulás terén sérül a tudatosság: az ember nem ismeri eléggé magát, nem bízik eléggé magában, vagy egyenesen hazudik magának.
Amit én hiányolok az alapkönyvből az egy lista, amely tökéletesen világosan felsorolja, hogy mely tulajdonságoknak kell eleget tennie valakinek, hogy sátánista legyen
Egy Tankcsapda dalszöveggel (részlettel pontosabban) válaszolnék erre:
"Akárki akármit mondhat, leírni engem nem lehet, én nem vagyok egyszerű mondat."
Épp a sátánizmus lényege, az individualizmus veszne el, ha pontos, mindenre kiterjedő dogmatikával rendelkezne. Megemlíteném a hinduizmust, ahol ugyancsak nincs pontosan megfogalmazva a "hindu ember", egyéni felismerés alapján válik valaki hinduvá, nem külső értékítélet miatt (térítés, beskatulyázás, hasonlók)... épp ezért nem folytatnak hittérítést.
Röviden a SB-ben leírt Sátán archetípusában keresendő a definíció: törekvő, önmagával tisztában lévő, tett- és akaraterős, egyéni értékrendszerrel rendelkező és azt előnyben részesítő egyén. De abban talán egyetértünk, hogy ezeknek a kívánalmaknak millió módon lehet megfelelni... épp ezért mondom én azt, hogy minden sátánista kicsit a saját módján sátánista... másként hogyan is lehetne egyén, ha bele lehetne pakolni kényelmesen egy előre elkészített, tömeggyártású skatulyába?
A példáddal van egy másik problémám is, amit már említettem feljebb: tisztázatlan fogalmak kerültek bele. Mi az, hogy bátor? Mi az, hogy hazugság... pontosabban, ki mondja meg, hogy mi az igazság? Mit jelent a mértékletesség? - neked egyet, nekem mást... nagyapám más mértékkel iszik, és éppúgy nem részeges, mint én...
Például a sátáni bűnöket miért sorolja fel? Tiltani akar valamit?
Az útmutatás nem jelent azonnal tiltást. Hogyan is tilthatna meg bármit is, mikor épp az egyéniség kibontakozását hirdeti? Mindössze felhívja a figyelmet olyan tulajdonságokra, amik valószínűleg ártalmasak lehetnek... de ez nem garancia, hogy minden egyes esetben azzá válnak. Hasonló a helyzet - szerintem - a sátánizmus törvényeivel is: útmutatóul szolgálnak, de minden eshetőségre nem adhatnak választ... az egyén kell élje saját életét, meghozza saját döntéseit, az író, vagy épp könyve nem teheti ezt meg helyette.
Ami még hiányzik a számomra, az annak a leírása, hogy a sátánista hogyan viszonyul a sokaságokra vonatkozó törvényekhez.
Egyszerű: úgy, hogy az számára a legjobb legyen (ami némely esetben a kisebbik rosszal azonos). Minden egyedi helyzet egyedi megoldást vár, általánosítással csak ködösítene a könyv.
Ezalatt azt értem például, hogy [...] koporsójában.
Szerintem minden rendelkezésére álló eszközzel megpróbálna elegendő életteret teremteni utódja számára. Ez könnyen járhat azzal, hogy másokat eltipor, s nem egy szöget üt a koporsójába, hanem direkt el is hantolja az illetőt... de a cél az cél, a vágy pedig hatalmas erő (szerintem az élet lényege)... vagy, ha úgy érzi, hogy életében elérte céljai jelentős részét, a többit meg hajlandó feláldozni ezért az utolsó nagy célért (mert mondjuk ilyen "nemes, gerinces" értékrendet tart fenn magának), akkor saját helyét adja át.
Végeredményben: sem a Sátáni Biblia, sem LaVey, sem más nem fogja a kezünket minden lépésünkön, botorság lenne elvárni, hogy minden eshetőségre ők adják meg a választ... hiszen akkor mi minek élünk egyáltalán, ha mindenre valahonnan - külső erőtől - várjuk a választ?
Kérhettem volna kölcsön az ismerőseimtől, de nem tettem.
Szerintem ez megint nem irracionális döntés, a fentebb tárgyalt integritás-problémához kapcsolódik szervesen. Büszkeségnek hívják általánosan ezt a jelenséget... a büszkeség része az embernek, meghatározza jellemét, minden tettét, meghatározó része. Ha nem lennél büszke arra, hogy mindent (most sarkítok, nem ismerlek eléggé) saját erődből értél el, nem lennél ugyanaz az ember... és ha már kezdettől nincs meg benned ez a büszkeség, akkor eleve más úton-módon jutsz el valahova (kétlem, hogy ugyanoda, ahol most vagy).
Tehát ha kértél volna mástól, azzal egy meghatározó részedet, a büszkeséget adtad volna fel... És ugye, az egész mindig több (illetve más) mint részeinek összessége, ha egy rész elvész belőle, már nem ugyanaz. Vajon azáltal, ha egy meghatározó részed feladod, az, aki vagy, megszűnik létezni, s valaki más leszel? Mert ha itt esetleg igen a válasz, akkor teljesen racionális, amit tettél: a létedet védted; nem engedted, hogy külső hatásra valaki mássá válj. A probléma az, hogy az "igazság" relatív dolog, s a fenti kérdésre talán nincs egyértelmű, általános érvényű válasz... szerintem igen a válasz.
Még mindig Asimov fent említett novelláját ajánlom, érdekes olvasmány.
megvetem az "igazság" szót.
Vajon magát a szót veted meg, vagy a mögötte megbúvó emberi gyarlóságot?