Fórum » Sátánizmus: filozófia és gyakorlat a Sátáni Biblia szerint

Érdekes egy dolog, hogy ha elmondom valakinek az életem nehézségeit, akkor automatikusan pesszimistának néznek. Nem vagyok pesszimista. Csupán ami dühít, azzal kapcsolatban szabadon kifejezem ezt a dühöt, egyben a dühítő körülmény megváltoztatására teszek könyörtelen lépéseket, ahogy csak tudok. Erre pedig remek út ezen körülmények minél pontosabb leírása. Nem tudom, te hányszor találkozol olyan teljesen abszurdul idegesítő dolgokkal, amiket pontosan azért írtam le, mert kíváncsi voltam, ti is ilyen idegesítőnek találnátok -e ezeket az élethelyzeteket (vagy hasonlókat). Pl a szekrényátrendezgetés téma. Senki sem reagált rá, pedig bizonyára van aki átél hasonlókat.

Nehéz az életem, nehezek a körülményeim, de, igen, itt és most az az egyetlen amit tehetek, hogy tanulok angolul (mert egész végig németet tanultam suliban, azzal nincs is baj), elvégzem ezt az igen drága tanfolyamot, gyűjtöm az erőmet, alkotok és vitaminokkal erősítem magam. Ezután, csakis ezután fogok kiutazni, előtte egyrészt felelőtlenség, másrészt nagyon nagy butaság lenne részemről. Igenis vannak olyan körülmények, amelyeken, tudomásul kel vennem, hogy egyszerre nem változtathatok, sokat és sokáig kell dolgoznom a változtatásokon.

Ha már a folyamatos és végül sikeres munkánál tartunk, nagyon felemelő példa számomra Kétvirág sikere a házvásárlással. Gondolom, azt is elő kellett készítenie, hogy semmi akadálya ne legyen a jó üzletnek és a veszélyeket is ki lehessen szűrni. Számomra egy ingatlantulajdon akkor számít az enyémnek, ha nincs rajta adósság. Ebből nem fogok engedni soha. És egy kis érdekesség még: nem a családomért teszem majd azt, hogy a kinti fizetésből törlesztem az ótépét. Hanem, mert tudom, ha én nem teszek valamit, ők pláne nem fognak. Egyelőre még gyönge emberek, vagyis a szüleim tulajdonában van az a ház, ami majd egy erős emberhez kell kerüljön mint örökség, hozzám.

Számomra is relatív a szolgaság kérdése. De nekem kizárólag az anyagi jólétem biztonságos megteremtése a cél és ezért a célért elviselem ugyanazokat a munkakörülményeket, amelyek itthon is várnának. Emellett, még egyszer hangsúlyozom, az üzleti lehetőségek még sokkal fontosabbak, mert a design céget, melynek megalapítását tervezem, nem egy olyan országban fogom üzemeltetni, ahol nincs rá fizetőképes kereslet.

Előző hozzászólásomban az általad felvetett problémákra is kitértem, nem mindre, de a céljaim magyarázatához tartozókra igen. "Gonosz" kérdésedre is.
A "mindegy hova, csak innen el" mondatot sokszor hallottam, de mindig másoktól. Én mindig azt mondtam: oda, ahol a lehetőségeim szerint a legjobb nekem. Emellett, ugyanez az általam is idézett mondat szerepel több gyermekpszichológiai témájú munkában, mint a kamaszok egyik tipikus jelszava arra az esetre, ha a körülményeiket nem tudják a bennük lévő folyamatos lelki zűrzavar miatt megváltoztatni.

El azoktól amiket, akiket nem tud megváltoztatni legalább saját magával szemben, el a konfliktusoktól melyeket nem tud kezelni, és legkényelmesebb daccal reagálnia és menekülnie. A harcolj vagy menekülj -ből ők a stressz tenyérizzadós, belsőleg megélt fajtáját választják, vagyis a menekülést.

Mert a harchoz nincs elég erejük, tudásuk, bátorságuk, de legfőképp élettapasztalatuk. Én nem voltam őrült kamasz. Mások a népszerűtlenségtől való félelmük áldozataként csupa olyasmit tettek, ami igazán nem esett nekik jól. De, mert a birkahad többi tagja megtette, ők is, mert különben nem "menők" és akkor összedől ám a világ!
Én mindeközben otthon kényelmesen zenét hallgattam, olvastam, készítettem a magam kis munkáit, olyan terveket valósítottam meg, melyeknek az eredményére ők csak irigyek lehettek és nem értették, honnan van, miből van (tíz éve varrok magamnak egyedi ruhákat).

Pl a szekrényátrendezgetés téma. Senki sem reagált rá, pedig bizonyára van aki átél hasonlókat.

Terhelni nem akartam senkit a családi problémáimmal. Sok, nagyon sok hasznos tanácsot adtatok nekem, amit tudok ezek közül, azt igyekszem megfogadni. Sajnos a mamát illetően kényszerhelyzetben vagyunk, a családi költségvetéshez ugyanis nagy mértékben járul hozzá és nemcsak ő érzi úgy hogy ennek jogán bármit megtehet, hanem a szüleim is úgy tartják. Ez okozza a számomra továbbra is dühítő szitációkat. Jelenleg még viszonylag jól kezelhető a helyzet, de mi lesz, ha nem leszek ott... bele se merek gondolni, mi lesz a holmijaimmal. Leülni beszélgetni... hát a szüleimmel meg lehet próbálnom, próbáltam is, meg is ígérnek fűt -fát, aztán a gyakorlatban ezekből semmi sem teljesül, el is felejtik, hogy mit mondtak, meg mit beszéltünk meg. A mama meg olyan hogy egyáltalán nem lehet neki semmi olyat mondani ami már megbeszélnivaló számba megy, mert előre, mielőtt tudná miről van szó, akkora fenyegetőzésbe kezd, hogy ellehetetleníti a további kommunikációt és emellett igen nevetségessé teszi magát.
Egyelőre úgy boldogulok, hogy a szabadidőmet többnyire egyedül töltöm a lakásban tanulással, munkával, hobbitevékenységekkel. Vagy, bemegyek a városba nézelődni, persze pénz nélkül, de így is megfelel néha, ha az ember már nem bírja a négy fal közti állapotot. Úgyogy az én terveim közül egyelőre csak azok a teljesíthetőek, amiket ezen körülmények engednek: a tanulás és az alkotómunka. Idő van, ötlet is van, egy kisfilmet például tegnap fejeztem be, fel is tettem a blogomra, aki kíváncsi, nézze meg, véleményeket szívesen várok

Ha érdekel Téged a pszichológia, jó szívvel ajánlom Susan Forward Mérgező szülők c. könyvét. Olyan érzésem van, hogy egy kis mértékben ugyan, de mérgező családban élsz, ami nem a szeretteid vallásosságából fakad, hanem abból, ahogy például a nagyanyád gondolkodik. Egészséges birtoklási vágyat visz túlzásba, a szoba/a szekrények, polcok átrendezgetése pedig arra utalhat, hogy a szülő még nem fogadta el gyermeke felnőtté válását. Átérzem a helyzeted, az én családomban apám volt hosszú évekig mérgező. Nem akart ő soha rosszat, de mégis ártott. Mióta előző félévben végre el tudtam költözni a szüleimtől, a helyzet egy csapásra és hatalmas mértékben megváltozott. Jókedvű, mosolyog rám, elfogadta, hogy "rocker" vagyok (darkos egyébként, de ez részletkérdés), elfogadta a fekete ruhákat, a bakancsot. (Az újabb mániája az, hogy ne viseljek együtt lilát és fehéret, mert az az Újpest színe és ő Fradi-szurkoló volt - egyem a szívét, nagyobb baja ne legyen. ) Úgy gondolom, hogy mint minden nehéz helyzetből, ebből is van kiút. Ha nem is azonnal, mint mondtad, de lépésről-lépésre. Viszont az nagyon fontos, hogy soha még csak ne is gondolj olyasmire, hogy ki kell húzni a fogadat és emiatt senkinek se kellenél. Ügyelj a pozitív gondolatokra... Gondolom ezt magadtól is tudod. Csak legyen akaraterőd és higgy magadban.

Az én ördögi tervem az, hogy oldalamon életem szerelmével meghódítom a világot, mindenkit megismertetek a gothic metal és a komolyzene szépségeivel és ráneveljük az emberiséget a tartalmas, értékes és élvezetes életre!
Komolyra fordítva a szót: jelenleg az a célom, hogy olyan munkát találjak és végezzek, ami kellemes és nem megterhelő az egyetem mellett sem. Szeretném egyrészt a lehető legjobban teljesíteni az aktuális félévemet, másrészt szeretnék pénzt keresni, hogy hozzájárulhassak a családi költségvetéshez és szeretnék keretet biztosítani magamnak énektanárhoz járni, jogosítványt szerezni. Jelenleg folyamatban van két munkahely megszerzése, az egyik egy hostess cég, a másik egy szociológus intézet, ahol gyakornokként dolgozhatok, kérdezőbiztosként. Ezek mellett korrepetálni, nyelvvizsgára felkészíteni is szeretnék - ez is egy alternatíva az anyagi helyzetem javítására.

És lám, máris jelentkezett egy hölgy, hogy készítsem fel a férjét nyelvvizsgára, a kislányait pedig alapszinten tanítsam meg németül.
Az élet könnyű és kellemes, ha azzá teszi az ember lánya.

Forward könyve nekem évekkel ezelőtt volt igen hasznos olvasmány és a könyv olvasása előtt is tisztában voltam a körülményeim okaival és gyakorlatilag mindazzal, amit a szerző leírt. A stílusa és a hangulata viszont kellemes inspirációt adott a továbbgondolásra.
Nem tartom magamat hibásnak a jelenlegi nehéz helyzetemért. Ha nagyobb lett volna a bátorságom, beleugrottam volna veszélyes szituációkba a pénztelenség miatt, mint annyi más, a szegénységbe beleundorodott fiatal, akik az első lehetőségre igent mondva menekülnek a kilencven százalékos munkanélküliséggel sújtott lakóhelyükről. Nos, belőlük lesznek azok, akiket Hollandiában eladnak.

Nos, örülök, határozottan örülök, hogy nem voltam bátor. Hogy tűrtem a nehéz kenyeret. Sajnos, itt Somogyban az embernek nem elég hinni magában. Ha nincsenek kapcsolatok, nincs nagy fizikai erő és ügyesség hogy egy esetleges támadást túléljek és meg tudjam védeni magam, akkor az a legokosabb amit eddig tettem: ültem otthon és tanultam.

Szerencsés vagy, hogy korábban és intenzívebben kezdtél el tanulni piacképes nyelveket. Nézd meg, én huszonöt vagyok és van egy német alapfokúm, egy semmirejó művészeti diplomám meg egy privát módon tanulgatott angolom, ami kb így néz ki: szövegértés olvasásnál megfelelő, beszédnél főleg ha gyors vagy zajos, gyakorlatilag nulla. Íráskészség jó, beszédkészség megint nem, mert csak magam tanultam ugye és kiejtést stb. a filmekből, zenékből ismerek, máshonnan nem.

Ma engem csupa olyan vetélytárs előz meg a munkaerőpiacon, akik fiatalabbak, de már úgy végeznek a középsuliban hogy leközépfokúztak angolból és van jogsijuk, én meg nem merek megtanulni vezetni mert rettegek attól hogy balesetet okozok. Nagyon, nagyon szétszórt és ideges ember vagyok, az ilyennek nem szabad autót vezetnie mert vagy ő hal meg, vagy más. Ez nem önbizalomhiány, amit divatos rá mondani, hanem józan belátás és önismeret.

Ilyen dolgok miatt hátrányból indulok a mostanában végzettekkel szemben pedig én is pályakezdő vagyok, munkanélküli támogatott tanfolyamocskára betuszkolt, napi húsz forint zsebpénzből élő pályakezdő, aki annak idején sajnos elhitte, hogy a tehetségének van értéke a munkaerőpiacon.

Csak éppen élni nem tanítottak meg és nekem kell megtanulnom, eddig a semmire se jó főiskolám miatt nem volt rá se idő, se energia bennem, hát most kell elkezdeni. Most összeszorított foggal gyúrok az angliai munkavállalásra. Az én generációm azon hányada maradt a legnagyobb hátrányban aki továbbtanult (=négy -öt évig parkolópályán magoltattak vele rengeteg aktualitását vesztett haszontalan lexikális adatot, amíg mások olyasmit tanultak munkavégzés mellett maguktól, amit használhatnak is).

Tehát amíg mások dolgoztak, vállalkozást építettek, megtakarítottak, versenyképes üzleti, informatikai és nyelvi ismereteket szereztek maguktól (és sokkal hatékonyabban mint egy iskolában tették volna), addig én hetente, undorítóbbnál undorítóbb (mert legnagyobb részben keresztény) műemlékek száraz adatait magoltam többedmagammal "művészettörténet" tantárgy tananyagának apropójából (ami miatt azóta maga a művészettörténet is az undor kategóriába esett),
mellette meg kicsorbult peremű népi agyagedényeket és mocskos gyűrött vászondrapériákat rajzoltunk heti tíz -tizenöt órában, és a tanáraink képmutatóan azt akarták elhitetni velünk hogy van értelme annak amire az időnket toljuk el éppen...
ezt nevezték a mi naplopó kenyérpusztító oktatóink értelmes tevékenységnek.
Nekik persze hogy megérte mert valakinek a valakijei, ezért vannak művészeti tanári állásban, különben ők is a gyárban lennének a soron, művészeti diploma ide vagy oda.

Nos, belőlük lesznek azok, akiket Hollandiában eladnak.

Nos, örülök, határozottan örülök, hogy nem voltam bátor.

Csak éppen élni nem tanítottak meg

amíg mások olyasmit tanultak munkavégzés mellett maguktól, amit használhatnak is

Ma engem csupa olyan vetélytárs előz meg a munkaerőpiacon, akik fiatalabbak, de már úgy végeznek a középsuliban hogy leközépfokúztak angolból és van jogsijuk, én meg nem merek megtanulni vezetni mert rettegek attól hogy balesetet okozok.

Na igen, az lehet, hogy valaki átcsúszik egy középfokún - csak épp egy normális munkaadó leül vele beszélgetni, és azonnal kiderül, hogy mi a nyelvtudás valós szintje. A komoly munkaadó nem kér papírt - egyszerűen leteszteli, mit tudsz az adott nyelvből.

Ez nem önbizalomhiány, amit divatos rá mondani, hanem józan belátás és önismeret.

Valóban nem. Én inkább önostorozó és önsajnáltató szado-mazochizmusnak mondanám. Senki sem úgy jön a világra, hogy tud autót vezetni. Egy jogsi után csak papírod van, gyakorlatod nincs. Ahhoz, hogy megtanulj autót vezetni, évekig kell gyakorolnod. És ha elvezetgettél kb 10 évet balesetmentesen, akkor talán el is mondhatod, hogy tudsz vezetni.

Egyébként ennek még valami biológiai magyarázata is van, szimpatikus reflexekből paraszimpatikussá válik (vagy fordítva, nem emlékszem pontosan) azaz egy idő múlva az autóvezetés automatikus lesz, nem igényel külön figyelmet.

Azt, hogy a diplomád mire jó és mire nem, megint teljesen rossz szögből nézed. Amit tudsz, azt nem veheti el tőled senki. Ha úgy érzed nem tudsz eleget, akkor tanulj még hozzá - és azt sem tudhatod soha, mikor lesz jó valamire a művészettörténeti diploma.

A világ folyamatosan változik, napról napra. Ami ma kellendő, holnap talán már a kutyának sem kell. Egyáltalán nem biztos, hogy a tanáraid be akartak csapni vagy bármi hasonló. Egyszerűen nem láttak előre.

Nekem is van tanár ismerősöm, aki a földrajz-történelem szak után újabb és újabb tárgyakat vett fel, mert az eredeti szakterületekből nem tudott megélni.

Szóval a megoldás nem az, hogy folyamatosan szidsz és hibáztatsz másokat. Nem tudom észrevetted-e, hogy leginkább ezt teszed. És pontosan ezzel rombolod le önmagad, okozol magadnak belső feszültséget és ásod alá a saját jövődet.

A legmagasabb rendű törvény a túlélés. Tehát
vagy adaptálodsz
vagy elmenekülsz
vagy elpusztulsz.