Fórum » Világnézetek és vallások megbeszélése

A pacifizmusról szól ez a videó. (Utólagos szerkesztés: Időközben a rövidfilm készítője eltávolította „Tell me, pacifist” című alkotását a Youtube-ról.)

Olyan világban élünk, ahol a hatalomból adódó hierarchia, az úgynevezett „csípéssorrend” (vö. Howard Bloom: The Lucifer Principle) dönti el, hogy ki élhet és kinek kell pusztulnia, és nem jámborsággal, nem lemondással lehet érvényesülni. Természetellenes módon mégis sokan vannak, akik „béke” után vágyakoznak, holott a béke csak időszakos beletörődést jelent, vagy ahogy Deimoss évekkel ezelőtt olyan találóan idézte: a fegyverek újratárazásával eltöltött időt.

Személyes tapasztalatom alapján a pacifizmus gyakran egyszerű gyávaságból ered. Csak kap egy szép köntöst, aztán amikor fellép a tömeghatás, az egyén már tüntetésre is kapható.

Persze, lehet, hogy valójában a legtöbb békepárti igen bátor ember... igaz ahhoz, hogy a saját vadállati ösztöneikkel szembenézzenek nincs elég bátorságuk.


Ez az egyik aspektus. A másik általánosabb: Amíg általános nem lesz a genetikai tervezéssel létrehozott szuperutódok Gattacája ( [www.imdb.com] ), addig bizony az emberiségnek igenis szüksége van a természetes szelekció valamilyen formájára.
Mondjuk nem feltétlenül az atombomba a legjobb, de hát ez van

"This video has been removed by the user. " - sajnos nem sikerült megnéznem. Egyébiránt, viszont, mint "fél-pacifista", reagálnék arra, amit írtál, és kérdeznék is párat:

"Természetellenes módon mégis sokan vannak, akik „béke” után vágyakoznak..."
Miért természetellenes a béke után vágyakozni?
Részemről nem szeretem az állandó küzdelmet. Idegesít. Nem hiszem, mert nem azt érzem, hogy ez a normális. Békében akarok élni, dolgozni meg szeretni és nem nagyon akarok háborgatni senkit. Ha valaki megtámad, vagy elvenné, ami az enyém, az más.

A pacifizmus egy definíciója:
"A viták erőszakos úton való rendezésének elutasítása."
Ilyen értelemben nem vagyok pacifista, és ha valakit csak úgy lehet eltéríteni attól, hogy ártson nekem, hogy fejbevágom egy lapáttal, ám legyen. DE -és azt hiszem, ez egy lényegi különbség az én, és ahogy nekem eddig tűnik, a te nézőpontod közt- hogy én úgy találom, hogy legtöbbször van út arra, hogy elkerüljem a pusztítást, és én általában szeretem elkerülni.

Valahogy így és ezért (bocsánat a tételes felsorolásért, de kezdtem belegabalyodni az okfejtésembe esszé formájában):

- Én nem szeretek pusztítani. Ez teljesen szubjektív, egyszerűen tisztelem az élőket ennyire. Általában, kevés kivétellel; vannak ritka nagy marhák, meg ritka gonosz marhák.
- Az, ha valaki ártani akar nekem, okkal történik. Vagy azért, mert neki ott helyben kell valami; vagy mert valamilyen ősrégi, gyermekkori stb. sérelméből fakadó tudattalan, általánosult bújából-bajából származó ártó szándékkal kerülők épp szembe. Vagy hasonló, de mindig van oka.
(vagy ösztönös oka van: meg akar enni, mert ő egy medve. Ez egy más kategória, ahol nyilván marad az erőszak - ez a lista egy civilizált "ellenféllel" szemben értendő.)
- Természetesen ez tiszteletlenség velem szemben - ha akármi is a baja, amiért nem én vagyok a felelős, akkor az bizony ő. Az erőszak alkalmazása ilyen alapon jogos lenne,
- de az erőszakot csak addig szeretem alkalmazni, amíg az a tisztelet létre nem jön, ami alapján úgy intézhetem a dolgokat, hogy a lehető legkevesebb pusztítással járjak el.

És ez az a rész, ahol én szeretek erőt fektetni abba, hogy a másiknak megvilágítsam az én nézőpontomat, és rávegyem, hogy tiszteletben tartsa azokat; és onnantól kezdve én is az övéit, és még talán valami kompromisszumra is jutunk. A végén pedig ideális esetben mindenki boldog. És itt a másik szubjektív pont: általában örülni szoktam annak, ha a másik is örül, és kevésbé szenved, mint az elején.


A csipegetési sorrendről pedig: ha valaki magasan akar lenni a hierarchiában, akkor valóban, valószínűleg jó sok embert le kell gázolnia. Én gyűlölöm a hierarchiát, és legszívesebben messzire elkerülnék mindenkit, akinek a hierarchia megmászása az életcélja (lásd politikusok, bürokraták, miegymás).
Viszont azt sem tapasztalom, hogy ez egy olyan világ lenne, amiben csak így lehet élni. A jelenlegi hatalom az én eddigi életem folytán szíveskedett békén hagyni - vagyis eléggé békén ahhoz, hogy elegendően jól érezzem magam háború vagy mások letaposása nélkül. Ha nem tenné, az más tészta lenne, de ettől még a cél a béke.


A kérdéseim:
Miért természetellenes a béke után vágyakozni? Miért -vagy milyen értelemben véve- lenne az feltétlenül időszakos beletörődés?

Miért természetellenes a béke után vágyakozni?

Békében akarok élni, dolgozni meg szeretni és nem nagyon akarok háborgatni senkit. Ha valaki megtámad, vagy elvenné, ami az enyém, az más.

legtöbbször van út arra, hogy elkerüljem a pusztítást, és én általában szeretem elkerülni.

talán valami kompromisszumra is jutunk. A végén pedig ideális esetben mindenki boldog.

Látom van némi probléma a definíciókkal.
A kompromisszum nem az amikor mindkét fél jól jár, hanem az amikor egyik se. Jellemzően akkor alakul ki, amikor egyik fél sem érheti el végső célját ezért, amolyan se íze-se bűze félmegoldást választanak.
Azt, amikor mindkét fél győz, úgy hívják kooperáció, vagy együttműködés, és jellemzően egy harmadik fél ellen irányul.
Amiről te beszélsz az pedig inkább az alkalmazkodás kategóriájába esik, amikor az egyik fél „hozzáigazítja” az igényeit a másikéhoz.
Ha ez kissé zavaros lenne, akkor itt egy táblázat, ami szemlélteti a dolgot:
[i39.photobucket.com]

Mindkettőtök válaszát köszönöm, ezen el kell gondolkodnom.
Különösen tanulságosak voltak mindkettőtök gondolatai a kompromisszumról.

A "csípéssorrend" szellemisége sokunknak talán azért nehezen elfogadható, mert ellentétben áll azokkal az erkölcsi alapokkal, amiket gyermekkorunkban belénk neveltek. Hányszor hallhattuk gyerekként a: "Miért kell mindig a kisebbet bántani?", vagy a "Ne bántsd a kisebbet!" intéseket a felnőttektől, amikor másokat bántottunk, vagy amikor minket bántottak mások. Megtanították nekünk, hogy az erő fölénnyel való (vissza)élés erkölcsileg elítélendő.

Másfelől milyen érdekes, hogy amikor a szülő a gyerekre kényszeríti ezeket az erkölcsi alapokat, egyúttal meg is szegi azokat azáltal, hogy az erő fölényét latba vetve, meghatározza, hogy mi a helyes és mi nem az.

Erről jut eszembe egy idézet Goethe-től:
"Amikor a természetnek ellenállsz, akkor is a természet törvényeit követed."