Az elátkozott kitaszított
A „le Sipirce” centalógia első fóliója
Ráül Recamier nagyregénye
Írta Kornyadt Zselé, Ph.D. (Prophet of Darkology)
A Mesternek utántöltött a hollófekete tintából:
egy bizonyos alantas buzgólkodó tollforgató.
Camembert, eidamie, fuchteult, parmèsan:
J’aieux même bien tôt en mentalie.
Dodours trappiste, pal poustaï, marble:
J’irai ceaux mon budeuch.
Ça mon! Pa des rondeaux:
Crinolline, oldalais, paci colbâch,
Ne c’est pas de teperteu.
Sapahaladè: ouvrais le mamân,
Zatapathique: papun – fabrique aspique
La mort, la mort, la mort.
[mme Opium: Grande Chanson de Nuit]
Unus
Dorsan Marmot le Sipirce, az elátkozott kitaszított főhidalgó az erdei kápolnára néző domboldalon állt, és csendesen kémlelte a látóhatárt. Ajkán apró, gúnyos mosoly játszott, mint mindig, ha épp nem ásított vagy harapott valami különösen nagy méretű dologba. (Még alvás közben is ott kunkorodott szája szélén az elmaradhatatlan stíljegy: ennek titkát még egy mocskosszájú, négyszáz éves egyiptomi boszorkánymestertől leste el – Sátán nyugosztalja az öreget.)
Marmot szokásos vándorruháját viselte: tunikájához szibériai éjmedvék koromlében cserzett bundáinak megfeketedett darabjait zsenge szüzek ébenszín hajfonataival öltötték egybe; vállán nehéz brokátból való, a holdtalan éjfél minden színében pompázó kelme nyugodott, mely méltóságteljesen kígyózott alá a domb aljában csörgedező patakig. A palástot elöl szénfekete drágakővel ékesített villogó ezüstcsat fogta össze (le Sipirce egyetlen engedménye a világi hívságoknak). Rángatózó vérmocskos hátakról hasított éjsötét övén néhány rohadó koponya csüngött (Dorsan az unalmas gyaloglás közben bele-beletúrt egyik-másik üvegesedő szem pukkadó csarnokvizébe), valamint újszülöttek Achilles-ínra fűzött csecsemőmirigyéből álló olvasó. E ritka kincs mellett függött a fenséges, pehelykönnyű, kecses ívű toledói penge (melynek megérintéséért porban fetrengtek volna a négy égtáj legnagyobb bajvívói), s végül egy kard. E megtermett szerszám volt Marmot véres költészetének pennája, agykentes graffitiművészetének festékszórója.
Dorsan nyakában izmos gégecső lógott, a nyakán kívül viszont, ádázsága legvégső jeleként, egy sápadt ragyogású, alagútszín fémmedallion, melyre gondos kezek egy másik dimenzióból való gyógyítóamulettet erősítettek. Az amulett tulajdonképpen egy miniatúra volt, rajta feketébe öltözött, rémisztő tekintetű alakokat lehetett kivenni (egy másik dimenzió Sátánjának elvetelmült avatárjai), fölöttük pedig a mágikus, az amulett rendeltetését jelző THE CURE felirat. Dorsan legnagyobb kincse volt ez a csodaszerszám: úgy érezte, magába olvasztja és jelképezi teljes személyiségét.
Dorsannak csak bal hüvelykujján ragyogott egyetlen, paraszti egyszerűségű, fehér tüzű platinagyűrű – az összes többin három vagy négy volt, és mind fekete.
Dorsan arca halványfehér volt, melyből csak élénkfehér fogai villantak elő ragadozószerűen. Éjfekete szeme nem villogott, mert az viszont olyan volt, mint egy mély kút – akárcsak hollófekete haja, azaz nem, mert a haja leginkább ööö… egy gombolyag pamutcér egy tál sátánian megmákozott makarónira emlékeztetett.
Marmot mellett a dombtetőn egyetlen zsák hevert – merthogy Marmot egyetlen szerény zsákkal járta a világot. A zsák annyira szerény volt, hogy még ha három elefántot dugott bele Marmot, akkor is csak annyit mondott szemlesütve, hogy benne ugyan mindössze néhány kósza kenyérmorzsa van. E zsák most a szokásosnál kevesebb holmit rejtett: egy asztrolábiumon, egy tabernákulumon és pár obskúrus salabakteren kívül csak egy melence volt benne.
A Medúza-főként tekeredő makaróniszálak most megrezzentek, gazdájuk ugyanis hátrafordult, és az ösvényt kezdte kémlelni. Vidám vándorlegény közeledett az úton, kis batyuját vándorbot végire kötve vitte a vállán, jókedvűen ugrándozott és valami nótát fütyörészett. Marmot felismerte a nótát, egy provançali népi rigmus németalföldi átköltésének egyik pó-vidéki variánsa volt; arról szólt, hogy egy vidám falusi menyecske egy szép tavaszi reggelen, amikor a madarak csiripelnek és melegen süt a Nap, elmegy friss vizet hozni a csobogó patakból, és útközben megáll virágot… ÁÁÁÁ, nem bírom tovább, elég, elég!… Szóval undorító kis nóta volt, annyi szent blaszfémikus.
A legényke útközben megállt megszagolni valami gyomot (pfujj!), aztán Marmot dombja mellé ugrándozott. Kicsit furcsán nézett először a mérföldnyi brokátösvény végén feszítő alakra, aki tíz méter magas fejetlen hullatömegen állt, de nem sokáig időzött el a környezet szemlélésén, hanem Dorsanhoz fordult:
– Elnézést, uram, erre visz az út Tapuába?
Marmot szárazon felnevetett.
– Habeant semper libido genistae – mondta, és szemét mélyen a suhanc tekintetébe fúrta, majd a karjával is hasonlóképp cselekedett. – Ostoba – sziszegte az elátkozott főhidalgó, majd nekilátott a hullagyalázás megszokott rutinjának. Unalmát enyhítendő a kardról csöpögő gerincvelőt nyalogatta.
Közben a Nap leszálló ágba hágott, pont ellentétes oldalon azzal az iránnyal, amelyről A.D. 4 körül a napkeleti bölcsek érkeztek. A gyalázás méla cuppanásait elnyelte az erdő mélye, a kápolna pedig mit sem sejtve hallgatott.
Solus
Jean-Paptiste de Fodder, az erdei kolostor apátja joviális ember volt. Szűkebb pátriája, Tapua, megadott neki mindent, mire vágyott. Voltak remek nexusai, némellik ugyan kissé klerikális és provinciális, de hát akkor is. A klastrom pincéjében teli hordókban állott a bordeaux-i nedű, gyütt a pénz a jobbágyoktól meg a kápsáloktól, etcetera, egyszóval az apátúr igazán nem panaszkodhatott. Volt neki gyönyörű sekrestyéje, sifonérjában sonkolya, volt riszlija, szextánsa, optánsa, sőt, még egy mutánsa is.
Az apátúr most épp a klastrom kapubélletében állott és elmélyülten studírozta a lunettát. A földekről visszatérve állt meg itt; a pénzmagot kollektálta egy bizonyos angyalcsinálásért. Restanciái közepette még kamatyolni is akadt ideje egy alkalmas fehérnéppel.
A lunetta inspekciózásának végeztével az apád apát a refektóriumba tartott, hogy eldiskuráljon a fráterekkel. A portálhoz cammogott, leverte kamáslijáról a purgamentát, és belépett az előszobáriumba. Onnan lépcsőzet vezetett a toronyzatba, de az apát a portikuszt választotta.
Vaselinus perjel közeledett felé dé profundisz. A perjel rezignáltan somolygott, ami figyelemre méltó teljesítmény valakitől, aki így néz ki: /.
– Salutis partem urbina turbina – murmurálta a perjel.
– Et in spiritu canco – felelte az apát az előírásnak megfelelően, és áhítattal megcsavarta a perjel jobb fülét.
A perjel somolygása nem apadt.
– Hallotta a hírt? – nézett de Fodderra.
– Hogyne, atyám – felelte az apát. A hír az volt, hogy tegnap óta bajosan lehetett fűteni a refektóriumot: az egyik fráter éjidőn suttyomban fajtalankodni próbált a tűzhelyre készített fél malaccal, és a boldogult állat beszorult a kéménybe. – Már elhívtuk a scoparius fumariit, mester. A legjobbat a környéken.
A perjel bólintott és jelezte, hogy továbbindulni szándékozik. De Fodder apát sűrű hajlongások közepette zoknit váltott és frufrun nyalta a perjelt.
A perjel eltűnt a portikuszfordulóban. Az apát tovább indult, de hirtelen zörgetés hallatszott a portál felől.
De Fodder visszabaktatott. Kioldotta a biztonsági béklyót és szélesre tárta a portált.
Odakünn felrikoltott egy halálmadár.
A portálban régi ismerősünk állott.
A postás.
Totus
Marmot ördögi elme volt. Olyan tervet eszelt ki a klastrom bevételére, amit még Montecucus is megirigyelt volna. Tudta, hogy az apát (az egyetlen ember, aki megállíthatná) hosszú percekig el lesz foglalva az ajánlott értéklevél átvételével – s addig a klastrom védtelen.
Mire az apát feleszmélt a terjedelmes átvételi elismervényből a sekrestye felőli hangokra, már késő volt. Mikor de Fodder lélekszakadva berobbant a kápolnába, a kéményseprő-ruhát viselő Marmot már rég megszerezte és szerény zsákjába rejtette a kincset, amiért jött, és a szokásos utómunkálatokat végezte. Most épp a szentségtartó fölött guggolt és azon töprengett, milyen testváladékot nem csurgatott még rá az ereklyékre.
A pap beléptére fölkapta rózsaszín szívecskés gatyáját és elvigyorodott. Előkapta és megvillogtatta nemes ívű toledói pengéjét, majd mikor látta, hogy harcra kerül a sor, kardját is előhúzta.
A pap rögtön érezte, hogy a klastrom fő kincse odaveszett és immáron az idegen zsákjában pihen. Tudta, hogy védtelen e sátáni jégeralsójú főhidalgó ellen.
– Pusztulj, ördögfattya – sipította fejvesztetten a hájas testű klerikus, és közben veszettül hányta a keresztet. Ez némileg akadályozta a további beszédben és úgy általában a cselekvésben (kiadós reggelije volt, szóval volt mint felöklendezni).
Marmot mindössze fáradtan mosolygott, és közelebb lépett. Mintha csak egy visítozó, buta disznót kellett volna lemészárolnia.
Marmot a magasba emelte a pengét. A papocska visongott, valahogy így: nyüff, nyüff, nyüff (a kis rohadék).
– Grippe – sziszegte a kitaszított mega-ádáz főhidalgó, és lesújtott.
A halál a kereszt tövében, kétrét görnyedve, hánytató kezével a torkában érte az undormányos szentségszolgát. A főhidalgó egész pontosan a következőképpen végzett vele: először a nyakát vágta át, hogy csak úgy bugyogott ki a veres trutymó (savó, nyirok, vér egyképp). Dorsan odahajolt a habos málnagejzírhez, bemázolta arcát, aztán mohón kortyolni kezdett. Mikor jóllakott, kihányta az egészet, szétkente a földön és felnyalta. Utána felnyitotta a hájas pocakot: a sárgás zsírpárnák védelmében nedvesen csillogtak a belek. Ezekkel a következőket csinálta:
twas brillig and the slithy toves did gyre and gimble in the wabe all mimsy were the borogoves and the mome raths outgrabe beware the jabberwock my son the jaws that bite the claws that catch beware the jubjub bird and shun the frumious bandersnatch
A végbél volt a csemege.
Hogy azzal mi történt? Nos:
he took his vorbal sword in hand, long time the manxome foe he sought so rested he by the jubjub tree and stood awhile ij thoguht and as in uffish thought he stodd the jabberwock with eyes of flame came whiffling through the tulgey wood and burbled as it came!
Dorsan annyira sötét egy főhidalgó volt, hogy még ezzel sem elégedett meg. Következett a velő, a zúza.
one two one two and through and through the vorpal blade went snicker-snack he left it dead and with its head he went gallumphing back.
(A fenti rész azért rövidebb, mert a zúza és velő érthető módon kevesebb kreatív lehetőséget kínál, mint egy anus, vagy egy egész bélcsatorna (hmmmm!).)
Miután a lényeget elintézte, Marmot még a falhoz csapdosott néhány útközben begyűjtött csecsemőt (főleg kislányokat; csak úgy pukkant a kis koponyájuk a falon!), a szentképekre nyomkodta az egyetlen kilencméteres szöggel Jézus helyére feszített harminc szerzetes nyirokmirigyeit, beeresztette a kápolnába a klastrom disznócsordáját, majd mindegyik röfi fejét folyékonyra verte nakkalapácsával, és a pépet ízléses halmokba rendezte a néhai széksorok helyén. Végül mágikus amulettjére helyezte dolgos, nemes ívű kezét, szemét lehunyta, és elmormolta legkedvesebb varázslatát, mely egy másik dimenzió rémítő erőit idézte meg. A kápolnát dermedt csend töltötte be.
Dorsan vállára kapta szerény zsákját, lassú léptekkel kiment a templomból és felkapott telivér arabs nénjére ménjére. Hátra sem nézve, komor arccal lovagolt el a naplementébe, s már az erdei ösvényen járt, amikor az elmormolt varázs hatni kezdett, és a kongó kolostorba egy hirtelen felszakadó dimenziórésen át beömlött New York egyévi teljes szennyvíz-termése.
vége
A szerző sajnos maga sem bírta tovább a feszültséget, így a mű töredékben maradt. Esetleges befejezés-tippeket szívesen fogad a Scythe üzemeltetője. :)
Kommentek (3)
A cikkhez kommentet lehet írni. Ehhez nem szükséges regisztrálni, de a regisztrált neveket csak tulajdonosaik használhatják.
Igazam lett.
2008. november 9. 11:45
Kadmon