• ««
• <
• 1
• 2
• 3
• 4
• 5
• 6
• >
• »»

Crossings

Nigel D. Findley novellája
Szigeti Sándor fordítása

Valahol azt olvastam, hogy ha úrrá akarunk lenni a félelmen, szembe kell nézni vele, el kell fogadni.

Oké. Elfogadom. Félek. Kibaszottul félek. Olyasvalami történik itt, amit nem értek, és nagyon piszkálja a csőröm, hogy mi lehet az.

Hideg van itt kint; kegyetlenül hideg. Olyan ez az éjszaka, hogy a nyirkos levegő egészen a csontodba mar. A fájdalom beeszi magát egészen az ízületekig, akár a szomorúság, ami már oly régóta rágja a lelked, hogy el is felejtetted, mi miatt vagy szomorú. Csak a bánat marad.

Na, hát ilyen ma este az utcán. Nem fúj a szél. Egyáltalán, semmi, ami elég csoda. A levegő mozdulatlan és halott a városban. A legcsekélyebb szellő sincs, hogy végigsimítsa a hajam, vagy szellemujjakkal megérintse az arcom. Felpillantok a holdra – a duzzadó korong épp most emelkedik a banknegyed fényben úszó palotái fölé. Az ablakokon visszatükröződő felhők gyorsan sodródnak tova – gyorsan. Fent tehát fúj a szél. Itt lent viszont természetellenesen csendes minden. Talán a köd miatt.

Sűrű köd. De itt nincs, ahol épp most állok. Térdmagasságban ködfoszlányok úsznak a járda fölött, akár a selymes hajfonatok. Lassan, céltalanul sodródnak. De hát mitől, ha itt áll a levegő? Jó kérdés. És hát az agyam tele van kérdésekkel, amik sokkal fontosabbak ennél.

Egy percre kiűzöm elmémből az összes kérdést, az összes félelmet, az összes gondolatot. Egy pillanatig nem vagyok más, csak hideg mérlegelés, tiszta érzékelés. Ez kényelmes. De nem marad így. A gondolatok és a félelmek visszatérnek, ahogy a víz áttör a leomlott gáton. Elborítanak.

Nyugat felé fordulok.

Azt hiszem, valahol a Nob Hill környékén lehetek. Talán Van Ness és a California Street táján, de valami miatt nem vagyok teljesen biztos benne. Ezen az utcán égnek az ostorlámpák. Szűk, tündöklő fénykört sugároznak maguk köré, de ez a fény valahogy nem olyan ragyogó, mint amilyennek lennie kellene. Pont az utcasarkon állok, jól látom a jeleket a zöldre festett táblákon, de nincs elég világos ahhoz, hogy elolvashassam az utca nevét.

A Nob Hillen vagyok valahol; kezdetnek ennyi. Ha nyugatnak fordulok, a Lafayette Park és a Presidio irányába nézek. Egy tiszta éjszakán még a Golden Gate híd tartóoszlopain ragyogó fényeket is láthatnám. De ma este a köd túlságosan sűrű és összetömörült, mint valami áthatolhatatlan, sötét függöny. A Presidio, a Golden Gate és a Sausalito – mind-mind láthatatlanok a köd leple alatt.

Reszketek. De nem a hidegtől, ahhoz már hozzászoktam.

Mi az isten történhetett velem?

Mit keresek az utcán? Kabát, dzseki nélkül. Csak szabadidőnadrág és trikó van rajtam. És persze velem van a kis mobiltelefonom, a trikóm zsebében érzem a megszokott súlyát. Úgy vagyok öltözve, ahogy az otthoni irodámban voltam, a buchanani lakásomban, lent, a Marina felé.

Nem tudom, hogy kerültem ide, mérföldekre az otthonomtól. Nem emlékszem rá, hogy lementem volna a lépcsőn, beültem volna a Jaguarba, és áthajtottam volna a városon a Nob Hillre. Benyúlok a nadrágzsebembe – nincsenek nálam a kocsikulcsok. Lakáskulcs sem, pénz sem. Semmi, a mobiltelefonon kívül.

Mi is az utolsó, amire emlékszem? Fent voltam az irodámban; ezt tudom. Utoljára még átfutottam a Hayward bevásárlóközponttal kapcsolatos szerződésen. Valódi agyrém, ahogy az ingatlanárak alakulnak a kikötőben – a San Franciscói földremegések pár évvel ezelőtt, no meg a nagy Los Angeles-i rengés. Nagy a kockázat, de sokat lehet keresni. Ha elég üzleti érzéked van – és tököd is van hozzá – rengeteget kaszálhatsz. Vegyük például a Hayward bevásárlóközpontot! Egy kivitelezőtől vettem át a csomagot, akinek kilapult a pénztárcája, amint a százalékok mozogni kezdtek. Jó kis üzlet ez: értékes ingatlan, csábító előnyökkel és elhanyagolható hátrányokkal. Persze van esély rá, hogy balul üt be a bolt, de ismerek néhány módszert a rizikó csökkentésére. A tökös játékos győzhet. Pont nekem való üzlet.

A lehalkított rádió a KFOG adóra volt beállítva. Valami hatvanas évek közepebeli pszichedelikus zene szólt; a dobok szinkronban lüktettek a halántékomban feltámadó fejfájással. A számítógép monitoron egyszer csak összemosódtak a számok. Itt az idő egy kis szünetre. A rádióban éppen este kilenc órát jelzett a sípszó. Hallottam Juli neszezését az alsó szintről. Jól tudja, hogy ne zavarjon, amikor dolgozom. Aztán…

Nem. Az agyam leblokkol a következő emléknél. Elvágtázik, akár egy megbokrosodott ló.

Hallom a fülemben a vérem lüktetését, a különös, tompa dobbanásokat. Valahogy távolinak tűnnek. A légzésemre figyelek – lassan és mélyen próbálok lélegezni, ahogy az orvosok tanácsolták. Pont időben. Ólmos csöngésbe kezd a fülem, de az oxigénáram a véremben visszafogja.

Ez nem igazság! Ez kibaszottul nem igazság! 35 éves vagyok – harmincöt kibaszott éves! Fiatal! Túl fiatal ehhez a szarsághoz! Az apám ugyanígy hajtotta magát – talán még jobban is. Neki nem kellett lassítania egészen 55 éves koráig, amikor először volt rohama. Ha igazság volna a világon, még volna húsz évnyi vágtám, mielőtt le kellene lépnem a gázpedálról.

Jó, tudom. Ki mondta, hogy van igazság? Az első „fejezet” öt éve volt. A zuhanyozóban, hol máshol? Az ólmos csöngés a fülemben. Aztán a sziporkázó csillagok a látómezőm szegélyén. Aztán minden pokollá vált. A testem bal oldala meghalt, úgy éreztem. A bal karom egy darab húsként lógott, amikor megpróbáltam nekitámaszkodni a zuhanyozó falának. Aztán a bal lábam kikészült, és összeestem; ott hevertem a lefolyón kavargó szappanhabban. Senkinek sem szólhattam, senki sem volt ott, hogy segítsen. (Ez még Juli előtt volt.)

Tényleg azt hittem, hogy meghalok. Gutaütés, egy kibaszott elzáródó ér az agyban. Ott feküdtem, megpróbáltam kimászni a zuhanyzófülkéből – a fém küszöb letépte a bőröm, mégha nem is éreztem – megpróbáltam a hálószobába vonszolni magam, a telefonhoz. És az egész idő alatt csak a rólam szóló gyászjelentés járt a fejemben, ami a holnapi Chronicle-ben jelent volna meg. „John Cross, élt 30 évet. A helyi ingatlan-wunderkind holttestét a zuhanyozójában…”

Na, persze nem haltam meg. Körülbelül tíz perccel később – akkor sokkal többnek tűnt – újra éreztem a tagjaimat, nemsokára már mozogni is tudtam, és a villódzó fények is eltűntek. Nem roham volt – legalábbis a méregdrága ideggyógyász ezt mondta. Akut stressz-reakció, így nevezte. Hasonlít a migrénhez, csak itt az agyban a vértestek nyomni kezdték egymást, vagy mi az istenverése. Nem volt következménye – a félelemtől eltekintve, és nem volt valószínű, hogy újra megtörténhet. Idővel elmúlt a rémületem.

A specialisták egy emberként nagy bölcsen bólintottak, és visszavonulásra utasítottak. Lassítsak. Csak nyugi. Olyan az alkatom, hogy különösen érzékeny vagyok a stresszre, ezt mondták. Ha úgy folytatom, mint eddig, hamarosan megint a zuhanyzóban fetrenghetek, vagy még valami ennél is rosszabb történhet. Ugyanezt mondta az a fickó is, akit másodikként kerestem fel; és a harmadik is.

Így aztán visszavettem a tempóból.

Mondom, megtettem. Becsuktam a boltot. A Cross és Társai felszedte a sátorfáját, és az összes gyakornokomat szélnek eresztettem. Eleget tettem félre ahhoz, hogy válogathassak a megbizatásokban – legalábbis az elkövetkező pár évben. Oké, elfogadom, voltak olyan ügyeim, mint például a Hayward bevásárlóközpont, amik rengeteg időt és energiát emésztettek fel – volt egy pár éjszakázás és homloktörölgetés, rengeteg gyomorégés a kávétól, és számtalan álmatlan éjszakám. De aztán lelassítottam. Tényleg. Elvettem Julit, nem igaz? És megpróbáltam normálisan élni.

• ««
• <
• 1
• 2
• 3
• 4
• 5
• 6
• >
• »»