Blodhemn

Szigeti Sándor novellája

Volt egy ember, akit Jóétkű Bjarninak hívtak, és a Fibuli-völgyben állt a tanyája. A feleségét Ingibjörgnek nevezték. Két fiúval büszkélkedhettek: Gunnlaugrral és Kollsveinn-nel. Született még egy lányuk, Åsa, aki híresen szép volt. Mindannyian odahaza cseperedtek, de Gunnlaugrt később magához vette apai nagybátyja, Hallbjórn, hogy kovácsnak nevelje, mert neki magának nem lehetett utóda, és mivel a mestersége hasznos volt, a rokonságából többen is szívesen küldték hozzá a fiukat. Akkoriban ez a szokás járta.

Bjarnit szerették az emberek. Derekas, szerencsés gazdának tartották. Annyi kecskéje, disznója és ezüstmárkája volt, hogy számukat maga sem tudta talán. Felkérték, hogy vállalja el a godi tisztséget, de Bjarni azt mondta, neki nagyon is megfelel a mostani godi (akivel jól megértették egymást, mert az öreg egykor Bjarni apjának fegyvertársa volt), amellett meg nem tartja magát elég eszesnek az ilyesmihez. Ettől függetlenül azonban az emberek továbbra is nagyra tartották, és sokan és gyakran tették tiszteletüket a tanyáján.

Egy Skeggi-fia Svertingr nevű ember a nordmaerri Stokkahólmr-szirten lakott a közelben, és szemet vetett Åsára. El is ment Bjarnihoz, hogy beszéljen vele a sógorságról, de az hallani sem akart erről, mert…

– …nincs még itt az ideje, hogy Åsát kiházasítsam, hiszen alig látott tízegynéhány nyarat, és különben sem adnám egy olyan jöttment senkiházihoz, mint te vagy!

Svertingr ebbe nem nyugodott bele, és megfenyegette Bjarnit, hogy elrabolja a lányát. Bjarni és Kollsveinn csak nevettek, és a szolgákkal dobatták ki a vendégeskedésben ekkorra már jócskán lerészegedett embert.

Akkoriban kemény telek jártak, és hamarosan mindenki elfeledte, mit ígért a megszégyenített Svertingr. A csikorgó telekre az istenek jóvoltából mindig gyümölcsérlelő nyár következett, és Bjarni vagyona egyre csak gyarapodott, mígnem a fejébe vette, hogy építtet magának egy hajót, és új tanyára tesz szert a Lagarfljót-szigeten, ami éppen a Stokkahólmr-szirttel szemben emelkedett a tengerből, de olyan közel hozzá, hogy a partról már látszott Svertingr tanyájának füstje. Kollsveinn ekkor azt mondta az apjának, vigyenek ajándékot Svertingrnek és engeszteljék ki, mert…

– …bár kevesebb minálunk, mégsem jó az, ha neheztel ránk. Igazán nincs szükségünk ellenségekre, rosszakarókra, főleg nem úgy, ha az egy ilyen közeli szomszédunk.

De Bjarni csak legyintett, mert úgy gondolta, Svertingr azóta már régen elfelejtette az egészet, és elvett valaki mást. Kollsveinn erre nem szólt semmit, csak magában morgott, hogy ez így nem lesz jó.

A két tanya sokkal több figyelmet és munkát igényelt, ezért Bjarni már a szolgák felfogadását sem mindig felügyelte, hanem megbízott az intézőjében, Torfiban. Svertingr szívében, amikor megtudta, hogy Åsa a lagarfljóti tanyára költözött, újra lángra lobbant a vágy, hogy megszerezze magának a lányt, de mivel tudta: úgysem adnák hozzá, cselt eszelt ki. Púposnak álcázta magát, és lovásznak jelentkezett Bjarni tanyájára. Az intézőnek azt mondta, rokonságában valaha sok hersir volt, lovas vezér, ő maga pedig egy csatában súlyosan megsebesült és elszegényedett. Torfi fel is fogadta, mivel Svertingr erős, nagytermetű, hallgatag ember volt, és értő gonddal bánt a paripákkal. Amikor Bjarni vagy Kollsveinn a tanyán volt, az új lovász mindig elrejtőzött, akképp tett, mintha másfelé volna dolga, ezért senki sem sejtette, ki is ő valójában.

Egyszer aztán úgy esett, hogy Åsa az istállóba ment, mert lovagolni támadt kedve. Meglátta ezt Svertingr. Odalopakodott, majd rárontott a lányra, aki sokáig meg sem mert szólalni, annyira megrémült a hatalmas embertől.

Svertingr gonoszabb volt a jöküllöknél, és kegyetlen bosszút állt Åsán. S mivel tudta, tettéért halállal lakol úgyis, ütni kezdte a lányt, hogy az ne lehessen másé se. A kétségbeesett jajveszékelést meghallotta Torfi, akinek szintén tetszett Åsa, és mindig úgy próbálta intézni az ügyeit, hogy a közelében lehessen. Hamar fejszét ragadott, és berohant az istállóba. Mikor meglátta a hazug lovászt, éktelen haragra gerjedt, és Svertingr felé sújtott, de olyan szerencsésen, hogy sikerült lecsapnia annak egyik fülét. Ekkor Svertingr felmordult, akár valami medve, és a fájdalomtól eszét vesztve megragadta Torfit, puszta kézzel megfojtotta, majd megátkozta Bjarni családját, utána pedig elmenekült és rablónak állt.

Kollsveinn hajójával éppen jókor kötött ki, hogy még végső búcsút vehessen kedves húgától. Végtelenül elkeseredett Åsa halála miatt, és rettentő szavakkal fogadta meg, hogy Svertingr ocsmány tette nem marad bosszú nélkül, mert…

– …semmi sem indokolhatná jobban a blodhemnt, és Svertingr keservesen meglakol még ezért. Rejtőzzön bárhová Mídgárdon, felkutatom és elpusztítom, de úgy, hogy semmiképp se legyen helye a Valhöllben, és neve mindörökre akként maradjon fenn a sagákban, mint a valaha élt legcudarabb cudar emberé.

E szavakkal Kollsveinn zokogni kezdett, mert nem szégyellte könnyeit édes testvére elvesztése miatt érzett gyászában, majd fegyvereit felragadva nagyot kiáltott, és tajtékzó szájjal lóra kapott, s a gyilkos után eredt.

A vérbosszú megkezdődött…

Kollsveinn hajnalban ért nagybátyja, Hallbjórn, a kovácsmester házához. Hat társával lovagolt idáig, hogy elmondja rokonainak, miféle csapás érte a családot, és hogy az unokatestvérei is csatlakozhassanak a blodhemnhez, vagyis a vérbosszúhoz. A hagyomány most azt követelte, amilyen hamar csak tudnak, törjenek rá Svertingr tanyájára, és követeljenek vérváltságot húguk haláláért. Arról már nem szólt a hagyomány, hogy szabad-e akkora váltságot kérni, amit a kevéssé jómódú család úgysem tud kifizetni…

Tizenkét harcos vágtatott el, hogy mihamarabb Nordmaerrbe érjenek. Mindannyian pompás fegyverzetet és erős bőrvértet viseltek, de Kollsveinn és Gunnlaugr finoman megmunkált, apró láncszemekből összeállított páncélinget is húzott, mert a végsőkig elszánták magukat az öldöklésre.

A nap éppen csak le tudott bukni a Stokkahólmr-szirt mögé, hogy ne kelljen látnia, amint a lovasok beözönlenek a szegényes viskók közé. Néhány rémült kecske és birka rohant szerteszét a közeledtükre. Az állatok talán előre megérezték a vér szagát…

A vénséges, félig vak Skeggi, családfőhöz illő módon kibotorkált a háza elé, és köszönteni akarta a férfiakat, de amikor közelebb érve meglátta, kik jöttek hozzá, tudta, bármit is mond, semmiképp sem lesz jó vége. De nem azért ért meg ilyen szép kort, hogy hagyja magát csak úgy letaglózni.

– Üdvöz legyetek a tanyámon, vitézek! – szólalt meg reszketeg hangon. Nem tudta palástolni félelmét, ami a jókötésű, szálas legények láttán menthetetlenül erőt vett rajta. – Mi járatban vagytok errefelé?

Gunnlaugr leszállt a lováról, s tett néhány lépést a vénség felé. Kezét a kardgombon nyugtatta, léptei peckesek voltak, és kidüllesztette izmos mellkasát. Mindenki láthatta: fontos dologban jár.

– Itt van-e Svertingr, a fiad? – szólalt meg a fiatal kovács, és tekintetét végighordozta a nyomorúságos, elhanyagolt építményeken. Egyetlen pisszenés sem hallatszott. A ház népe nem merészkedett elő, hogy köszöntsék a vendégeket.

– A fiam? – kezdte Skeggi. – Nem is láttam heyannir hava óta, most pedig már közeledik a tél. Nem sejtem, merre járhat. De biztosan oka van a látogatásotoknak. Talán többet tudtok, mint én. Tán úgy tudjátok, itthon kellene lennie?

A harcosok mozdulatlanul, némán ültek lovaikon. Pillantásuk baljós volt, fekete bőrvértjeikben lassan beleolvadtak a leszálló este homályába. Kollsveinn közelebb léptetett, és fennhangon így szólt:

– Vérváltság ügyében jöttünk. A fiad meggyalázta és meggyilkolta a húgunkat. Azt követeljük, küldj át a tanyánkra tíz fejős tehenet, tíz lovat, tíz kecskét és száztíz ezüstmárkát, és akkor csak annyit kérünk, add ki nekünk a törvény szerint Svertingrt, titeket nem bántunk.

Skeggi hályoglepte szeme hitetlenkedve kerekedett el.

– De hisz ez rengeteg! – tört fel belőle akaratlanul. – Ekkora vagyonunk nincs, nem is volt soha… de ezt mindenki tudja…

Hirtelen lehajtotta a fejét.

– Úgy. Értem már – mondta csendesen. Túl öreg volt már a csatározáshoz, és mint az idős emberek, ő is megérezte a halála közeledtét. Meg sem próbált védekezni, amikor Kollsveinn előrántotta a kardját, és a vénember mellkasába mélyesztette. Ahogy Skeggi összerogyott, mintha megtört volna a hegyoldalt ülő varázs, és egyként sarkantyúzták meg lovaikat a testvérek harcosai, s rohant elő féltucatnyi fegyveres szolga a házakból.

Kollsveinn és Gunnlaugr egymás után osztották a csapásokat, és hamar bebizonyosodott, mennyivel jobb fegyvereik vannak a védők egyszerű, olcsó felszerelésénél. Alig telt bele néhány perc, s már csak a nők és a gyerekek maradtak életben, meg azok, akik szintén a házakban rejtőztek el.

– Svertingr! – üvöltötte Kollsveinn, és véráztatta kardjával a legnagyobb ház ajtaja elé állt. Rajta egyetlen karcolás sem esett, és társai számára is hasonlóképpen kedvezően alakult a viadal. – Svertingr! Te gyáva féreg! Gyere elő, de tüstént!

Nem kapott választ, és ez csak még jobban feldühítette. Az égbolt ekkorra már teljesen vörössé vált, mintha a kiontott vér oda is átfolyt volna, és csak a sápadt holdkorong figyelte az újfent elnémult házakat. A környező fák lombjai közt csendesen susogott a szél, hogy az elesettekért mormoljon fohászt.

– Svertingr! – hangzott fel ismét a kiáltás.

Az egyik melléképület rozoga ajtaja lassan kinyílt, és egy könnyes arcú, sovány nő lépett elő a kötényét szorongatva. Mindenki feléje fordult. Sokáig csak álltak, egymást nézték, mintha nem tudnák eldönteni, kinek nagyobb a fájdalma. Aztán a nő erőt véve magán bátortalan hangon megszólalt.

– Nincs itt, nem is láttuk…

Kollsveinn gúnyosan vicsorgott. – Valóban?

– Igen… – Az asszony egyszerre térdre hullott, és könyörögve emelte kezét a férfiak felé. – Irgalmazzatok nekünk! Freyjára kérlek benneteket, legalább nekünk hagyjátok meg az életünket, ha már a jószágokat elhajtjátok!

Kollsveinn némán biccentett és elgondolkodva nézett a nőre, majd mint aki elhatározásra jutott, odament hozzá, és felemelte a karjánál fogva.

– Nem hajtjuk el a jószágokat – súgta neki, miközben lassan mögé került –, s mivel kértél rá, meghagyom az életed. Úgyis ez volt a szándékom.

Villant a pengéje. Az asszony éleset kiáltott a váratlan fájdalomtól, amikor a kard átvágta mindkét lába inát a térdhajlatnál. Rongybabaként roskadt a sáros földre, sérüléseiből bőven patakzott a vére. Kínjában fetrengve jajgatott és sírt, és megpróbálta elszorítani a sebeit.

– Meghagyom az életed, mivel kell valaki, aki elmondja Svertingrnek, ha mégis erre tévedne, hogy mi történt! – mennydörögte Kollsveinn. – Most pedig… fáklyát!

Az egyik harcos engedelmesen meggyújtott egy beszurkozott végű rudat, de Gunnlaugr intésére megtorpant. A kovács megcsóválta a fejét. – Nem kellene, öcsém! Ezzel igazán nem érünk el semmit.

– Micsoda?! – pördült sarkon az ifjú. – Hozd csak azt a fáklyát! Ha ti nem meritek, majd megteszem én! Neked meg, bátyám, talán jobb lenne, ha átengedném az élesebbik kardot, ahogy a mondás tartja, hogy elszántabb lehess. Az ember azt hinné, az idősebbik testvér dolga megbosszulni a családon esett sérelmet, de úgy látszik, mindig tanulunk valami újat. Te meg hozd már azt a tüzet!

A harcos nem tudta, mit tegyen. Bár értette, mi játszódhat le a testvérekben, úgy gondolta, túl nagy ár ez egyetlen emberért, bármennyire is sokra tartották életében. Tovább ácsorgott hát, kezében a lobogó lángot szorongatva.

Kollsveinn nem sokáig várt. Odament hozzá, és kicsavarta kezéből a fáklyát, majd hozzáérintette a legközelebbi épület szalmafedeléhez.

– Aki ki merészel jönni, rögtön a halál fia legyen! – rendelkezett, és határozott léptekkel körbejárva felgyújtotta a következő tetőt, majd az az után következőt is. A fellobbanó lángok erőre kaptak, és fényesen bevilágították a mészárlás színhelyét. A recsegő-ropogó tetőzet alól reményvesztett kiáltások szűrődtek ki, de csak négyen próbálkoztak meg a kirohanással. Sorsuk hamar megpecsételődött; nem juthattak el a fák közé vagy a szirtfokra, ahonnan a tengerbe vethették volna magukat. Nyílvesszők csapódtak a hátukba, és a szerencsétlenek teste még rángott egy darabig, míg a halál teljesen el nem ragadta őket. Hörgésük lassan elcsitult, és a tűz pattogásán kívül csak a megsebesített asszony gyötrelmes sírása hallatszott.

– És így jár mindenki, aki Bjarni családjára kezet merészel emelni – dünnyögte Kollsveinn, csak úgy, magának. Arcvonásai megkeményedtek, és elcsüggedve bámulta a tüzet. Leeresztette a fegyvereit, és törődötten állt. Úgy érezte, mintha napok óta harcolt volna már. Lelke üres volt, nem érzett bűnbánatot a számos ártatlan élet kioltása miatt. Egyvalami járt csak a fejében…

– Svertingr! – kiáltotta, majd mint aki álomból tér magához, megrázta a fejét. A szánalmasan síró asszony felé fordult. – Megmondhatod neki, hogy Bjarni-fia Kollsveinn járt itt, és addig nem nyugszik, amíg el nem pusztítja! Megmondhatod neki…

Csak Kollsveinn nem érte be ennyivel; a többiek megelégelték az értelmetlen vérontást és hazatértek. Ő maga hajóra szállt, és bejárta a környéket, hogy halálos ellensége, Svertingr felől kérdezősködjön. De sehol sem hallottak a félfülű emberről, így csakhamar dolgavégezetlenül a nagybátyja háza felé indult. Az út hosszú volt, és többször is ki kellett kötniük, hogy ételt főzhessenek maguknak. Kollsveinntől akár sózott húson és vízen élhettek volna – ő maga csak időnként, hamarjában kapott be egy-egy marék törpemálnát –, de a legények már lázadoztak, olyan tempót diktált nekik.

Nagy sokára azonban mégiscsak megpillantotta az ismerős partot, ahonnan már látszania kellett volna a kovácsműhelyből felszálló füstnek. Ámde hiába meresztgette a szemét, a tiszta égbolton csak szürke hófelhőket látott, semmi mást. A víz dobok hangját hozta. Lassú ütemet vertek… temetésre szólót.

Az ifjú meg sem várva, hogy kikössenek, partközelben a vízbe ugrott, és vadul úszva, majd rohanva közeledett a nagybátyja tanyája felé. Sokan összegyűltek a szertartásra, mivel arrafelé nagy tisztelete volt a kovácsoknak, ezért egy darabig nem is tudott keresztülvergődni a gyülekezeten, és nem sejtette, ki halhatott meg.

Váratlanul megpillantotta a nagybátyját. Hallbjórn arcára oly mérvű szomorúság ült ki, hogy tudta, közeli családtagjuk élete érhetett véget. Mielőtt még szóra nyithatta volna a száját, hogy köszöntse rokonát, és megkérdezze, mi történt, észrevette, hogy a díszes leplekkel letakart, kikészített holttest mellé szerszámokat: kalapácsot, üllőt, szénfogót és reszelőt készítettek ki. A halott kovácsokkal szokás szerint eltemették azok szerszámait is, hogy a túlvilágon is folytathassák fontos mesterségüket. Márpedig Hallbjórn mellett csak egy rokona kapta meg a jogot, hogy kovácsnak mondhassa magát… Gunnlaugr, a testvérbátyja.

– Mi történt itt? – kérdezte Hallbjórnt fojtott hangon, egész testében remegve, és már előre rettegett attól, mit fog hallani.

– Két napja történt – mondta a kovácsmester. – Két napja, hogy arra ébredtem, a tulajdon házamban valaki orvul megölte a legkedvesebb fiamat, a bátyádat. Elvágták a torkát, akár valami disznónak! A gyilkosa pedig elmenekült, nem sikerült elfognunk.

Kollsveinn lehunyta a szemét. – Felismertétek?

– Nem – hangzott a válasz.

Kollsveinn mélyet sóhajtott.

– És láttátok?… Csak az egyik füle volt meg?

Hallbjórn döbbenten meredt a hazatértre. – Úgy van! Honnan tudod?

– Legádázabb ellenségem volt az! Már kétszeres vérbosszúval tartozom. Tüstént el kell indulnom. Mutassátok, merre menekült!

A kovácsmester azonban megfogta a karját és erősen megszorította. – Ne olyan gyorsan! Nem tudjuk, merre iszkolhatott, de az mégsem járja, hogy ha már itt vagy, ne vegyél részt a fivéred temetésén! Utána majd mindannyian lóra kapunk, és addig nem nyugszunk, míg el nem kapjuk ezt a félfülűt, de előbb megadjuk a végső tisztességet a halottunknak.

Gyászruhás férfiak jöttek, és vállukra emelték Gunnlaugr testét. Lassú léptekkel vonultak a partra, ahol már várta őket egy csónak, melyre több ölnyi szalmát szórtak, amit letakartak egy szőttessel. Erre fektették a kovács testét, és elrendezték mellette a szerszámait, fegyvereit. Megfésülték a haját és a szakállát, majd dicsőítő szavakat mondtak róla.

Még be sem fejeződtek az énekek, a tenger felől mély robaj hallatszott, és a horizontra feketehasú fellegek gyűltek. A mennydörgés egyre hangosabb és hangosabb lett.

– Az őseink is eljöttek, hogy elbúcsúzzanak Gunnlaugrtól – szólt Kollsveinn, és arcát a feltámadó szélnek fordította. Magasra emelte a kezében tartott fáklyát. – Az istenek kísérjenek utadon, jó bátyám! – mondta, és a meggyújtotta a szalmát. Az emberek póznákkal meglökték a csónakot, és szótlanul figyelték, ahogy az egyre távolabb sodródott.

– Ősök! Ősök! – kiáltotta Kollsveinn. – Ti mindent tudtok és mindent láttok. Segítsetek hát nekem, mert kétszeres vérbosszút kell állnom egy emberen! Segítsetek! Küldjetek jelet! Adjatok tanácsot!

Válaszul ismét megdördült az ég, de ezúttal olyan hangosan, hogy többen összerezzentek. A szél kósza hópelyheket kergetett, és a táj elszürkült. A nyár végérvényesen eltávozott, kezdetét vette a tél. A parton álló fák ágai meghajlottak a viharban, s úgy bólogattak, mintha maguk is a távolodó csónak után akarnák vetni magukat.

Hirtelen kiáltás hangzott fel: – Nézzétek!

Egy kisfiú kiáltott, és csodálkozó arccal mutatott az égre. A felhőkből két fekete alak bontakozott ki. Először még senki sem látta tisztán, mik azok, mert a hó egyre sűrűbben kezdett hullani, de rövidesen még Hallbjórn is, aki a legöregebb volt a jelenlevők közül, jól látta, amint a két holló körözni kezd a fejük fölött. Olyan éktelen károgásba kezdtek, mintha mondani akartak volna valamit. El-elröpködtek, de mindig csak egy irányba, és utána rögtön visszatértek. Nemsokára már nem volt kétséges, hogy a fekete szemek Kollsveinnt figyelik, őt hívogatják.

A kovácsmester felrikkantott:

– Ódinra! Ez Huginn és Muninn, vagyis Gondolat és Emlékezet, Ódin madarai!

Kollsveinn egy darabig csak állt, mint aki nem akar hinni a szemének, de aztán kihúzta magát, és így szólt: – Igen, az őseink meghallgattak, és az istenek is mellém álltak ügyemben. Tüstént nekieredek, és követem őket, mert tudom, célhoz vezetnek!

Azzal úgy tett, ahogy mondta. Magához vette fegyvereit, elbúcsúzott a rokonaitól, majd a közelben csapongó madarak után indult.

Leszállt az éj. A havazás nem csitult. A tél beköszöntével a blodhemn is újrakezdődött.

Napok, hetek teltek el, és Kollsveinn egyre csak követte a két hollót. Mind magasabb hegyek közé ért, és néha bizony csak igen keservesen tudott előrehaladni. Nagy hasznára lett volna egy pár síléc, de már nem fordulhatott vissza; így kellett boldogulnia. Néha ugyan felmerült benne, hátha rosszul értelmezte a jeleket, és most nem is az ellensége felé közeledik, de az ilyen gondolatokat gyorsan messze űzte, mert bízott a megérzéseiben és az ősei bölcsességében.

Nem tehetett mást.

Egy napon arra ébredt, hogy a két madár nincs sehol. Nem tudta mire vélni a dolgot. Kint találta magát a vadonban; közel s távol semmi jele annak, hogy bárki is lakna a közelben. A hollók viszont eltűntek, s ez két dolgot jelenthetett. Vagy már nem érdemes arra, hogy vezessék, vagy pedig útja véget ért, és hamarosan szembetalálkozik ellenségével. Csak remélni tudta, hogy az utóbbi dolog történt. Innentől fogva már teljesen magára van utalva.

Körülnézett újra, hátha valami elkerülte a figyelmét. A hólepte, sűrű fenyőrengeteg hallgatagon vette körül a hegyfokot, ahol állt, és bár éppen tiszta volt az idő, nem látott túlságosan messzire. A környező völgyeket mindenütt szitáló köd ülte meg, és a láthatáron semmiféle mozgást vagy egyéb, életre utaló jelet nem látott. A dermesztő levegőben csak a hó szaga és a fák illata érződött.

Megkordult a gyomra. Ez a mindennapos apróság ébresztette rá, mennyire felelőtlen volt, amikor komolyabb előkészületek nélkül indult útjára. Elemózsiája mostanra teljesen elfogyott, s lehetett már vagy egy napja is, hogy utoljára étel volt a szájában. Megevett egy-két marék havat, de éhségét ezzel nem csillapíthatta, fenyőtobozra pedig nem fanyalodott. Kételkedni kezdett. Hátha végzetes hibát követett el, és döntéséért nagy árat fizet majd: itt fog éhen pusztulni vagy nyomorultul megfagyni. Kénytelen volt elismerni, fogalma sincs róla, merrefelé lehet a legközelebbi emberi település, mert a hajsza közben annyira fellelkesült, hogy elmulasztott kellőképpen tájékozódni. Visszafelé nem mehetett, mert a hó már rég belepte a nyomait. Találomra kezdett hát kóborolni az erdőben, és csak nagy ritkán sikerült egy mókusra vagy hasonlóan hitvány zsákmányra szert tennie. Mintha nem is élt volna állat ezen a vidéken. Talált ugyan pár ehető gyökeret, de ezek annyira megkeményedtek a fagyban, hogy képtelen volt elrágni őket, tüzet rakni meg nem akart külön ilyen csekély eledel miatt.

Hiába fohászkodott az istenekhez, nem küldtek az útjába semmi elejthető vadat vagy madarat. Már éppen kezdett volna beletörődni a sorsába, amikor a háta mögött megroppant a hó. Mintha kígyó csípte volna meg, úgy fordult hátra, s kezében azonnal megfeszült az íj.

Két emberszerű, ádáz, csupasz képű lény állt vele szemben, tőle talán húszlépésnyi távolságban. Hosszú, szögszerű hajuk volt, fülük csúcsosodó cimpájú, termetük hasonló az övéhez, ám sokkal tagbaszakadtabbak voltak nála, és vaskos kezükben kivont kardot szorongattak. Öltözékük éjkék, cserzett bőrből varrott ing, széles öv és bő szabású posztónadrág volt, vagyis semmi sem utalt arra, hogy régóta úton lennének már. Amikor rájöttek, hogy észrevette őket, gonoszul felkiáltottak, és Kollsveinn megpillantotta hegyes fogaikat. Nem tűnődött azon, kifélék-mifélék lehetnek – nem voltak kétségei afelől, hogy szándékuk ellenséges. Mielőtt még bármit tehettek volna, pendült az íj, és az egyik szörnyeteg holtan bukott a hóba. A másik, amikor felmérte a helyzetét, s rájött, hogy már korántsincs túlerőben, meggondolta magát, és futásnak eredt. Kollsveinn utánalódult. Futás közben rakta el az íját és rántotta ki a kardját. Kissé legyengült már, de szerencséjére az üldözött rövid, kacska lábaival nem haladt olyan gyorsan, mint ő. Mégis, hosszú időbe telt, mire sikerült utolérnie, és egyetlen csapással lesújtania annak vállára, de nem sikerült leterítenie. A teremtmény röviden felrikoltott és megfordult. Támadásra emelte kardját, de Kollsveinn megelőzte, és pengéjét mélyen a lény torkába döfte. Sűrű, szinte ikrás vér buggyant a sebből, és a szörnyeteg gyűlölködő pillantással múlt ki. Az ifjú el is csodálkozott azon, milyen rövid idő alatt ráfagyott arra az apró, gonosz szempárra gazdája utolsó, torz gondolatának tükre.

A futástól zihálva letérdelt, hogy megnézze, hátha talál valami élelmet a legyőzöttnél, de legnagyobb csalódására semmi ehetőre nem bukkant. Lelt viszont néhány ezüstpénzt és némi zöldes port egy bőrszütyőben, amit a teremtmény a nyakába vetve hordott. Nem tudta, mi lehet az, de jobb híján magához vette ezeket. Nem merte megkóstolni a port, attól tartott, hátha méreg.

Gyomra ismét megkordult. Mielőbb élelmet kell találnom – gondolta. Aztán felfigyelt arra, hogy abból az irányból, amerre a lény menekült, két lábnyom tartott feléje, vagyis ezek ketten minden bizonnyal arrafelől lopakodhattak utána. Mivel egyik követőjénél sem látott útipoggyászt, akképp okoskodott, talán a közelben lehet valahol a tanyájuk. Jobb ötlete nem lévén, úgy döntött, elindul a nyomokat követve, hátha szerencséje lesz. Elképzelni sem tudta, miféle lényekkel találkozhatott össze, de nem tartotta valószínűnek, hogy sok lenne belőlük errefelé, mert akkor már bizonyára hallott volna róluk valamit. Persze nem lehetett biztos semmiben, de úgy gondolta, minden jobb annál, mintha itt, a rengeteg erdőben pusztulna el.

Amennyire csak tudott, ügyelt arra, hogy minél kevesebb zajt csapjon. Nekivágott a hegyoldalnak, és lefelé, a ködpaplan alá rejtőző völgy irányába indulva haladni kezdett a nyomok mentén. A két jövevény már régebben észrevehette őt, mert teljesen határozottan lépkedtek, és kerülték a nyílt helyeket, ahol Kollsveinn megpillanthatta volna őket. Sejtette már, hogy puszta szerencséjének köszönheti, hogy az egyikük talpa alatt megroppant a hó, mert ha nem így történt volna, mostanra talán már nem élne.

Megtorpant és fülelni kezdett. Először arra gondolt, csak képzelődött, amikor úgy vélte, hallott valamit, de egyszer csak távoli, veszett csaholásra lett figyelmes. Majdnem abból az irányból jött a hang, amerről a két jövevény érkezett.

Akkor ezek szerint e kettő csak valamiféle felderítő lett volna? – morfondírozott Kollsveinn. Bárhogy is legyen, már belefáradt a kóborlásba, és jobban szerette volna, ha akár ezekből a szörnyekből álló csapatba fut, csak legalább már történjen vele valami. Megint elindult, ám kivonta a kardját is. Elhatározta, nem adja olcsón az életét, ha összecsapásra kerülne a sor.

Kollsveinn egy burjánzó tüskebokor mögül kémlelt le az előtte húzódó vízmosásra, aminek fenekén öt kámzsás ember kaptatott felfelé. Az elöl haladó a kezében erős láncon két irdatlan nagy, loncsos, fekete kutyát tartott féken. Az ebek szinte megőrültek a vadászizgalomtól, folyamatosan rángatták előre, és közben el-elvakkantották magukat – amikor is gazdájuk végigvágott rajtuk egy korbáccsal. Ettől aztán csendben maradtak egy időre, de a korbácsnak bőven akadt dolga. A lapuló harcost nem vették észre, sokkal jobban lekötötte őket a hajsza, semhogy ilyesmire figyeltek volna. Gazdáik szemre nem hasonlítottak arra a két teremtményre, amivel Kollsveinn nemrégiben találkozott. Amennyire ruházatukból meg lehetett ítélni, alighanem emberek lehettek, de bizonyára nem egyszerű földművesek, pásztorok vagy vadászok. Nem tudta volna megmondani, miért, de valamiképpen érezte, hogy valami természetfölötti lengi be a csapatot. Nem lelkesedett túlságosan érte, de nagyon kíváncsi lett, vajon mi dolguk van errefelé, mit vagy kit üldözhetnek ilyen nagy odaadással. Nem szeretett volna az üldözött helyében lenni, mert sejtette, az a két fenevad csúnyán el tudna bánni vele a fegyverei dacára, és akkor még nem is számította hozzá ezt az öt ismeretlent, akikről igazán bármit feltételezhetett, mivel képzelete kellőképp gazdag volt – épp elég csodálatos mesét hallott már.

Kollsveinn józan eszén felülkerekedett a kíváncsisága, és a nyomkövetők után szegődött. Kicsit furcsállotta, hogy nem fogta el semmiféle félelem, sőt, valamiképpen azt érezte, nagyon is rendjén való, amit tesz, de ezt aztán igazán nem bánta. A tőle telhető legnagyobb óvatossággal követte hát a kámzsásokat, egyre feljebb a hegyre, egyre mélyebben az erdőbe, mígnem egy apró kunyhóhoz értek, ami egy mélyedésben állt, melyet sűrűn vettek körül a hatalmas fenyőfák. A házikót kidöntött, combvastag fatörzsekből építették, és sátorszerű teteje két oldalt leért a földig. Nem látott senkit, sem a ház körül, sem a környéken. Tűzhelyre utaló füstcsíkot sem pillantott meg, és nem érzett semmi oda nem illőt a levegőben. Teljesen néptelennek tűnt minden, a két vadászeb mégis egyre izgatottabbá vált, és gazdájuknak egyre több és több gondot okozott a fékentartásuk. A többi kámzsás tétovázás nélkül berontott a viskó ajtaján, anélkül, hogy fegyvert rántottak volna. Hamarost azonban megint előjöttek: nyilvánvalóan senki sem volt otthon, tehát megneszelhették a jöttüket. Ez nem igényelhetett túl nagy erőfeszítést vagy figyelmet, mert sok mindennek lehetett volna mondani a űzőket, csak épp zajtalannak nem. Kollsveinn még el is vigyorodott rejtekében, mert magában az üldözöttet támogatta, bárki is legyen az – persze egyvalakit kivéve. Svertingr gondolatára tüstént elszállt a jókedve, és remélni kezdte, hátha éppen ő az, akit kergetnek, elvégre bizonyára nem véletlen, hogy éppen erre vezérelte a sorsa. De ha valaki után ennyien kutatnak, és az a valaki olyan, mint Svertingr, bizonyára nem hagyja, hogy békében elfogják. Küzdeni fog az életéért, s akkor félő, hogy harcban esik el. Mégiscsak feljuthat Ódin csarnokába, és einherjar lehet belőle, hogy az istenek mellett küzdjön, amikor bekövetkezik majd a Világromlás, amikor a Naglfar, a holtak levágatlan körméből készített Halálthozó Hajó jötünharcosokat szabadít a földre, végezetül pedig megnyílik az ég, és előjönnek a félelmes Tűz fiai is Surtr, a napláng-pallosú óriás vezetésével, hogy elpusztítsák a világot és az isteneket!

Nem, ezt nem engedheti. A gyilkos nem érdemel ilyen dicsőséget. Amennyiben Svertingrt kergetnék, meg kell akadályoznia, hogy ellensége harcban eshessen el.

A kutyás ekkor felkiáltott, és szabad kezével fenevadjaira mutatott, amik toporzékolva rángatták, miközben egyre a havat szaglászták. Széles marjukon felborzolódott a tövisszerű, csatakos szőr, és morogva kivicsorították tűhegyes, sárga fogaikat. Szagot fogtak.

A kámzsások útnak indultak, követték a kutyáikat, amik olyan gyorsan szökelltek előre, amennyire csak a láncuktól képesek voltak.

Micsoda nagyszerű állatok! – gondolta Kollsveinn. Tökéletesen képzettek, és bősz természetüket is türtőztetni tudják, mert így hatékonyabban kergethetik prédájukat.

Nem voltak kétségei afelől, hogy a hajsza hamarosan véget ér; ez jól látszott az ebek és gazdáik egyre izgatottabb viselkedéséből. Mivel tudta, hogy azok minden érzékükkel csakis előrefelé figyelnek, kicsit közelebb merészkedett, jobban felzárkózott mögéjük, és ő maga is meresztgette a szemét, hátha megpillantja végre, kit üldöznek, bár az erdő sűrű volt, és a szikrázó hó ellenére félhomály uralkodott.

A kutyák felugattak. Hangjuk messzire visszhangzott a máskülönben csendes tájon, és Kollsveinn akaratlanul is összerezzent. Egészen átragadt rá a hajsza izgalma, ami most ért véget, mert a jelek szerint sikerült utolérni a menekülőt. Óvatosan előrébb nyomakodott, hogy láthassa, kit fogtak el.

Egy öregasszony és egy fiatal lány állt reszketve az öles fenyőóriások tövében. Ruházatuk egyszerű volt, mégsem tűntek szökött rabszolgáknak, mert tekintetükben magas értelem csillogott. Bár mindketten rettegtek, mégsem kezdtek jajveszékelni, hanem némán lihegve várakoztak. Kollsveinn észrevette, hogy az öregasszony szeme ide-oda cikázik, mintha fölmérné a helyzetet, számba venné üldözőit, és valami egérutat igyekezne találni. Csak nem arra gondol, hogy megpróbál ellenszegülni? – futott át az ifjún a gondolat.

A kámzsások közelebb mentek a két rémült nőhöz.

Tehát nem Svertingrt űzték – gondolta Kollsveinn. – Akkor viszont miképp lehetséges, hogy sorsom ide vezérelt? Nem lehet másképpen, mint… valamelyikük az, valamelyik kámzsás alak! Igen!

Elhatározta magát, és kardját leeresztve, de el nem téve előjött a fa mögül, ahonnan figyelte a jelenetet.

– Megállj! – kiáltotta.

A kámzsások meglepetten fordultak hátra. Kollsveinn csüggedten állapította meg, hogy egyikük sem hasonlított az ellenségére.

Amikor látták, hogy csak egy magányos ember érkezett, az egyikük fölényesen vetette oda:

– Mit akarsz?

Kollsveinn lassan közelebb merészkedett, de tartotta azt a távolságot, amit biztonságosnak ítélt.

– Keresek valakit, s ti talán útba igazíthattok. Egy félfülűt kergetek!

Várta, hátha összerezzen valamelyikük, de semmi ilyesmi nem történt. Ehelyett a kutyás odakiáltott neki:

– Semmiféle félfülűt nem láttunk. Menj innen, ne zavarj minket!

– Ugyan mit vétett ez a két asszony, hogy ennyien eredtetek utánuk?

– Ez itt Frigga, a jósnő! Fel akarjuk áldozni Ódinnak, hogy szerencsénk legyen, mert Lófejű Húnbogi jarl ellen hamarosan csatába indulunk.

Kollsveinnbe egyetlen pillanat alatt csapott a felismerés villáma: egy jósnő! Hát ezért kellett idejönnie. A jósnő látja, merrefelé rejtőzik az ellensége, és ha most sikerülne valahogyan megmentenie, biztosan az is segítene rajta. De túl sokan voltak ellenük, és a kutyákkal együtt – bár fáradtak voltak már – sokszoros túlerőt képviseltek.

Időt kell nyernie, amíg kitalál valamit.

– Kérlek, segíts! – szólalt meg halkan a lány, és az öregasszonyhoz bújt, mintha igazából tőle várna oltalmat.

– Fogd be a szád, Herdís! Ne haragíts magadra bennünket! – figyelmeztette az egyik kámzsás. – Így talán megúszod bántatlanul.

– És mi lesz a lánnyal? – kérdezte Kollsveinn.

– Arra neked ne legyen gondod! Mégis, micsoda dolog, hogy egy ilyen jöttment senkiházi bele mer szólni a dolgunkba?

Jöttment senkiházi??? Bjarni ugyanezekkel a szavakkal haragította magára Svertingrt – gondolta Kollsveinn. Elméjét egy pillanat alatt elborította a blodhemn köde, és kardját előrántva felordított:

– De ezt már nem tűrhetem! Lesz, ami lesz, ilyet nem mondhat nekem senki megtorlatlanul.

A kutyák felugattak és vonítani kezdtek, mintha parazsat nyomtak volna a pofájukba. Acsarogva rángatták magukat, mintha maguk is legyűrhetetlen indulatuknak esnének martalékául. Kollsveinn tudta, amint ez a két fenevad ráveti magát, elveszett. Esélye sem lesz, hogy a fegyvereit használhassa ellenük, mert puszta súlyukkal is képesek őt legyűrni. Mégsem visszakozott. A büszkesége nem engedte. Ha el kell esnie, mielőtt a vérbosszúját teljesítheti, hát essen el így, bátran harcolva. Széttépett, megcsonkított teteméért pedig eljönnek majd a valkíriák, hogy Ódin színe elé vigyék, és beléphessen az elesett hősök csarnokába.

Artikulátlan rikoltással vetette magát a legközelebbi kámzsásra, és egy jól irányzott mozdulattal szíven is szúrta.

Odafentről károgás hallatszott. A hollók tértek vissza. Ébenfekete tolluk szikrázva csillogott a napsütésben. Egyetlen kör után lecsaptak a küzdők közé.

– A szemem! Jaj, a szemem! – hallatszott a fájdalmas kiáltás, és az egyik férfi az arcához kapta mindkét kezét. Ujjai közül vér buggyant elő.

Kollsveinnre ketten rontottak rá, tőrrel a kezükben. Az ifjú egyik gondolata az volt, vajon hol késhetnek már a kutyák, mert semmiképpen sem értette, mi lehet az oka a tétovázásuknak. Nem látta őket a kámzsásoktól, csak a hangjukat hallotta, amint őrjöngve morogtak és csaholtak, és vadul csörgették láncaikat. Aztán rettenetes ordítás csapta meg a fülét. A ruha szakadásának, a feltépett, szétmarcangolt húsnak, a hóra ömlő vérnek semmi mással nem volt összetéveszthető a hangja. Bár nem értette, hogyan fordulhattak az állatok ilyen váratlanul gazdájuk ellen, nem volt ideje ezen gondolkodni. Kardjával ugyan egy ideig távol tarthatta ellenfeleit, de azok azon igyekeztek, hogy bekerítsék, és akkor előbb-utóbb képesek lehetnek megsebezni őt. Nem volt tehát még közvetlen életveszélyben, de gyanította, valami földöntúli oka lehet a kutyák rejtélyes viselkedésének, és nem tudott rá jobb magyarázatot adni, mint hogy a két üldözött nő parancsolni tud az állatoknak.

Remény költözött a szívébe, és meglóbálta feje fölött a pengéjét. Az egyik kámzsás azt hitte, elég fürge lesz hozzá, hogy amíg a fegyver nem védi az ifjút, odaszökkenhessen és beledöfjön, de tévedését már nem maradt ideje megbánni. Kollsveinn a nyakára sújtott le, és ismét bebizonyosodott, micsoda kardot kovácsolt Hallbjórn, a nagybátyja. Úgy szelte le a támadója fejét, mintha egy gallyat nyesett volna ketté. A levágott fej tompán puffanva hullott a hóra, és a küzdők körül egykettőre minden vörösre színeződött. Már csak egy ellenféllel kellett szembenéznie. A kutyás embert teljesen lefoglalták az állatai, és egészen biztos lehetett abban, hogy csupán percei vannak hátra; a megvakított férfi azóta is a földön hánykolódott fájdalmában; a többieket pedig már sikerült legyőznie. Hinni kezdett abban, hogy még nem jött el az ideje, hogy elfoglalja helyét az ősei oldalán.

Gyors pillantást vetett oldalra, és megbizonyosodott róla, hogy a két nőnek nem történt semmi baja, aztán figyelmét újra utolsó ellenfelére fordította. Az hozzá hasonló korú volt, arcáról bőven patakzott a veríték, szeme gyilkosan parázslott. Mintha megtébolyodott volna, úgy táncolt előre-hátra, késével oda-odadöfött feléje, majd hátraugrott, mielőtt még a karddal elérhette volna. De támadásai sosem voltak veszélyesek, mert nem tudott elég közel férkőzni hozzá. Amikor Kollsveinn próbált előreugrani, rendre kikerülte. Fürge volt, akár a kígyó.

Tehát az dönti el a csatát, ki bírja tovább a szökdécselést! – bólintott magában Kollsveinn, és egy pillanatra megállt, hogy szusszanjon egyet.

– Vigyázz! – kiáltott fel Herdís kétségbeesetten, és az iszonyattól elkerekedett szemmel mutatott Kollsveinn háta mögé. Az ifjú értetlenül megpróbált hátranézni. Fordultában egyetlen villanásra látta, hogy a megvakított férfi feltérdelt, nedvedző szemüregeivel feléje fordult, karjaival pedig vadul hadonászik. Kollsveinnt lendülete azonban továbbsodorta, és nem volt ideje jobban megfigyelni, mit is művel a megcsonkított…

Elkésett. Hátulról erős karok ölelték át, s úgy lefogták, hogy moccanni sem tudott.

Valamelyikben még maradhatott némi erő – gondolta. A késes sandán elröhintette magát, és mert már nem kellett tartania a kardtól, nagy bátran megindult előre. Kollsveinn megpróbált hátrafelé fejelni, hogy betörhesse fogva tartójának orrát, ám csak kis híja volt, hogy nem tört ki a nyaka, mert hiába számított arra, hogy feje beleütközik a másik testébe, semmi sem volt, ami megállította volna lendületét.

Közben a késes odaért, és nekiszökkent, hogy végezzen vele. Kollsveinn mindkét lábát a levegőbe kapva felugrott, és beletaposott a fiú gyomrába. A rúgás jó volt, az ellenfele hanyatt esett.

Ezzel nyert egy kis időt, de még nem dőlt el a küzdelem. Legközelebb már nem boldogul egy ilyen egyszerű csellel. Végső elkeseredésében a könyökével belevágott a mögötte álló gyomrába, és leeresztette a pengéjét. A jól kiegyensúlyozott kard hegyével lefelé fordult a meglazított ujjai között. Kollsveinn két kézzel megragadta a markolatot, és minden erejét összeszedve hátrafelé döfött, hogy felnyársalja a kellemetlenkedőt, mert ha most nem sikerül kiszabadulnia, vége.

A karok szorítása meglazult, és a mögötte álló test összerogyott. A penge talán beszorulhatott a bordák közé, mert bármennyire is igyekezett a verítéktől és vértől csúszós ujjaival megragadni a markolatot, a fegyver kiszaladt a szorításából. Most látta csak, mi támadta meg: a lefejezett ember teste kelt életre, minden bizonnyal a megvakított férfi gonosz varázslata következtében. Rengeteg efféle történetet hallott, semhogy kételkedni próbált volna az imént látott szörnyűségben. Amúgy sem nyílt lehetősége a kételkedésre, mert a kést villogtató kámzsás megint rávetette magát. Bár mindketten nagyon kimerültek már, Kollsveinn-nek mégis sikerült megragadnia ellenfele fegyvert tartó kezét, és egy csavarás után a kés messzire repült. Térdével hatalmasat rúgott a kámzsás gyomrába, aztán nekiugrott és ledöntötte a lábáról. Ökölbe szorított kézzel az orrába vágott, hogy csak úgy reccsent, aztán püfölte, ahol érte, és nem nézte, vajon él-e még.

Hirtelen olyan iszonyatos fájdalom mart az oldalába, hogy azt hitte, menten elájul. A seb égette, mintha lángoló dárdát döftek volna belé. Tagjai görcsösen megmerevedtek, izmai csaknem szétszakadtak az eddig még sosem érzett megterheléstől. Képtelen volt megmozdulni, elméjét egyetlen gondolat kötötte le: fáj, nagyon fáj! A világ lassan vörösbe hajlott előtte, és már semmi mást nem hallott, csak vérének egyre őrjítőbb zakatolását. Érezte, ahogy a lüktetés mind gyorsabbá és gyorsabbá válik, s tudta, a szíve rövidesen ki fog szakadni a mellkasából. Az égető fájdalom végigkúszott a gerincén, elborította a koponyáját, és a mindent magába olvasztó vörösségből fehér villanás lett…

…Aztán minden átmenet nélkül megszűnt a forróság, és már csak a pattanásig feszített izmainak sajgása gyötörte, de ez legalább ismerős, valós fájdalom volt. Egy pillanatra visszanyerte az uralmat a teste fölött, és oldalra hemperedett, minél messzebb az ismeretlen eredetű támadástól. Jelenleg ennyire futotta az erejéből, mert az iménti kín rengeteget kivett belőle. Törődötten feküdt a hóban, moccanni sem tudott.

Mellette a megvakított kámzsás térdepelt, és karommá görbített ujjú jobb kezén még mindig apró, színes lángnyelvek és villámok vibráltak. Karját a csuklójánál fogva Herdís feszítette hátra két kézzel. A fiatal lány arca eltorzult az erőlködéstől.

A varázsló tátongó szemgödreiből még mindig szivárgott a vér. Ábrázatát éles karmok szántotta sebek borították. Baljának ujjai lassan karmokká hajlottak, aztán, mint amikor a vipera lecsap az áldozatára, Herdís felé kapott. Az nem vette észre a veszélyt, és a mágus szabad keze akadálytalanul érte el célját és feltépte a lány hasfalát, épp a szegycsont alatt. Néhány bűvös erejű szó után ez a kéz is lángra kapott, és a boldogtalan hajadon szemei fennakadtak. Halott volt, mielőtt még összeeshetett volna.

Kollsveinn nyöszörögve próbált megmozdulni, de vagy a varázslat volt túl erős, vagy a hosszú éhezésben gyengült le nagyon – még a karját sem tudta megemelni. A vak mágus zihálva kúszott feléje. A sok varázslás őt is jócskán kimeríthette. Annyi ereje viszont még biztosan maradt, hogy végezhessen a védtelen ifjúval. Esetlen mozdulatokkal, tapogatózva az övéhez kapott, és onnan egy görbe kést rántott elő. Amikor megérezte tenyerében a markolatot, diadalittasan felkiáltott, és mintha csak látott volna, folytatta kínkeserves útját Kollsveinn felé, aki tehetetlenül bámulta egyre közeledő végzetét.

A penge csupán két karnyújtásnyi távolságra volt tőle…

Már csak egyre, s egy szempillantás múlva…

Két hatalmas, sötét test szökkent át fölötte, és maguk alá temették a varázslót. Összecsattantak a rettenetes állkapcsok, és hátborzongató reccsenéssel hátrabicsaklott a vénember feje, ahogy az egyik kutya átharapta a torkát. Az állatok megrészegedtek az öléstől, és vadul morogva kezdték rázni, marcangolni zsákmányukat.

– Elég! – hallatszott a halk, ám mégis erőteljes, határozott parancs. A két kutya azon nyomban eleresztette a széttépett kámzsást.

Frigga egy girbegurba botra támaszkodva bicegett oda hozzájuk, és inas kezével megveregette az ebek busa fejét, aztán egy pillantást vetett Herdísre. Néhány másodpercig csendesen, mozdulatlanul meredt a lány tetemére.

– Láttam előre, de nem kellett volna így történnie – motyogta. – Ó, miért is kellett meglátnom a leányom halálát, akinek nem ezt a sorsot szántam? Miért szabták ki rám az istenek ezt az átkot?

Aztán Kollsveinnhez fordult. Egy könnycsepp gördült alá a szikár arcán.

– Megjövendöltem az érkezésedet, és tudom, mi járatban vagy. Ládd, kedves leányomat gyászolom, aki átvehette volna helyemet, de most már halott. Ez a vidék rövidesen jósnő és gyógyító nélkül marad, mert én sem soká maradok Mídgárd világában. Szomorúság nélkül hagyom itt, mert már időtlen idők óta nem adott semmit, csak bánatot és keserűséget. Ám te segítettél rajtunk, nem hagytad, hogy Thorsteinn jarl boszorkánypapja elragadjon és feláldozzon minket sötét isteneinek. Igazán nem a te hibád, hogy az előre megírt sorsom ilyen kegyetlen. Hálám nem marad el, bár alighanem ez a tettem lesz az utolsó ezen a földön. Mielőtt azonban elmondanád, miért is jöttél hozzám, engedd meg, hogy visszavigyelek a kunyhómba, és ellássam a sebeidet!

Kollsveinn halványan elmosolyodott és bólintott.

Frigga a kutyák láncát az ifjú derékszíjára hurkolta, és óvatosan megindultak visszafelé, a kunyhó irányába. Mintha kicserélték volna a vérebeket: a nem is olyan rég még ugrándozó, toporzékoló állatok most olyan gyöngéden húzták a havon a sebesültet, mintha nem is harcra, ölésre idomították volna őket, hanem egyenesen az életmentésre.

Néhány lépés után az öregasszony megfordult, és az ég felé emelte karjait.

– Ó, nagyhatalmú istenek! Oltalmatokba ajánlom Thorsteinn-lánya Herdíst, akinek nem sok öröm jutott rövid életében, de utolsó tette az volt, hogy segített egy harcosnak, aki vérbosszú ügyében járja e vidéket. Ne engedjétek, hogy a túlvilágon kedvezőtlenül bírálják el cselekedeteit, és adjátok, hogy amikor én is megtérek az országotokba, találkozhassam vele!… – Lehajtotta a fejét.

– S most pedig… teste ne legyen a dögevőké! – kiáltott fel, és mindkét kezével a lány testére mutatott. Herdís körül lánggá változott a hó, és sisteregve, pattogva nyaldosta körül a törékeny alakot.

Nem várták meg, amíg a tűz elemészti a testet.

A két hollónak be kellett érnie öt tetemmel.

Kollsveinn a fenyőillatú kunyhóban tért magához. Frigga csípős kenőccsel bevont ronggyal tekerte be a tagjait, aminek hatására feszülő izmai érezhetően ellazultak. Egészen felélénkülve nyitotta ki a szemét, úgy érezte, teljesen kipihente magát.

Egy fenyőgallyakból készített, báránybőrrel letakart ágyon feküdt. A falak mentén deszkapolcokon mázas cserepek sorakoztak, melyekre jótékony és kevésbé jótékony hatású növények jeleit festették. Az öregasszony a kunyhó közepén, a tűzhely mellett ült, és egy fortyogó üstbe dobált különféle leveleket.

Amikor meghallotta a mocorgást, Frigga feléje fordult.

– Hogy érzed magad?

– Mintha újjászülettem volna… – felelte az ifjú.

– Annyira azért nem voltál rossz állapotban – mosolyodott el bágyadtan a jósnő. – A túlvilágról senki sem térhet vissza, ezt te is jól tudod. Ez a törvény, ez a világ rendje. Nagyon meg kell gondolni, helyesen tesszük-e, amikor önhatalmúlag küldünk át egy életet az elmúlásba, mert előfordulhat, hogy tettünket megbánjuk ezért vagy azért, de akkor már nem köszörülhetjük ki a csorbát. Ugyanígy fontolóra kell venni azt is, meg szabad-e akadályozni, hogy egy élet az enyészeté legyen, mert adódhat, hogy ezzel nagyobb bajt idézünk elő, mint gondolnánk. Bizony, minden pillanatban életre szóló döntéseket hozunk, de csak a legritkább esetben mérjük fel ennek súlyát. Az ember már csak ilyen.

– Miért beszélsz így? – kérdezte Kollsveinn. – Megbántad, hogy nem hagytál a dögevők vagy a tél martalékául?

Frigga nem felelt, csak szomorkásan, kiismerhetetlenül mosolygott. Az üstből különös illatú gőzpamacsok szálltak fel, és belengték a szűk kis helyiséget.

– Frigga! – törte meg a csendet az ifjú. – Ott kinn, az erdőben azt mondtad, megjövendölted az érkezésem, és tudod, miért vagyok itt. Segítesz nekem? Elmondod, amit tudni szeretnék?

A jósnő botjára támaszkodva nehézkesen felkelt, és a fekhelyhez lépett. Száraz, érdes tenyerébe fogta Kollsveinn kezét, megcirógatta, majd letelepedett mellé az ágyra.

– Gyermekem! Az istenek nem magyarázzák meg egy egyszerű jövendőmondónak, mit miért tesznek, de tudnod kell, hogy dicső tettekre vagy hivatott. Sorsod azonban furcsa mód nem tiszta, nem egyértelmű. Rengeteg tévutat látok, és annál kevesebb célhoz vezető ösvényt. Tanácsot nem adhatok, mert félek, hogy tévedhetek. Sok van, mit nem értek, amihez hasonlót még senki sorsában nem láttam. Többre van tehát szükség a mindennapos hókuszpókusznál, hogy láthassam a jövődet. Míg pihentél, előkészítettem egy főzetet, aminek segítségével választ kaphatsz a kérdéseidre, de mivel hosszú létem során nem először használom, egyre veszélyesebb, s mostanra már nem kevesebbel kell fizetnem a tudásért, mint a tulajdon életemmel. Olyan álomba merülök, amiből többé nem ébredek fel. Öreg vagyok, vénséges vén. Számtalan telet láttam már, de nem várom jobban a halált, mint hajdanán, amikor fiatal voltam. Válaszolj, és jól gondold meg, mit mondasz: valóban ennyire fontos, hogy feleletet kapj?

– Miféle választás elé állítasz? – méltatlankodott Kollsveinn. – Hát hogyan mérlegelhetném, mi fontosabb: a te életed, vagy az, hogy megtudjam, merre keressem az ellenségem? Nem is ismerlek, soha nem is találkoztunk, így számomra csupán egy öregasszony vagy. Az ellenségem viszont olyasmit tett ellenem, amit csakis úgy bosszulhatok meg, ahogy azt eskümmel megfogadtam. Ha valóban az én tisztem a választás, úgy azt mondom, feleletet kell kapnom, bármennyire is sajnálom, hogy ez talán a halálodat okozza. Ha igazán jósnő vagy, kár volt ezt kérdezned tőlem, mert ezzel csupán még nagyobb keserűséget ébresztesz a szívemben, ami pedig már így is csordultig van bánattal.

– Igazad van – mondta Frigga elkomorodva, és elengedte Kollsveinn kezét. – De talán csak arról van szó, hogy az átélt borzalmak dacára még mindig ragaszkodom az élethez. Igazad van: tényleg tudtam a választ; ezért is készítettem el a jövőlátó italt előre. Még sosem csalódtam az istenekben, ezért megteszem, amire kérsz. Figyelj azonban minden szavamra, mert többé nem ismételhetem meg őket. Nem telik bele sok idő, míg olyan messzire utazom a világok között, hogy már nem hallatszik vissza a hangom; de ígérd meg, hogy nem várod be, amíg teljesen el nem csendesedem.

– Úgy lesz – mondta Kollsveinn, és felkelt. Erősnek, frissnek érezte magát. Lehámozta magáról a gyógykenőcsös rongyokat, s felöltözött. Mire elkészült, a jósnő már a kezében tartotta bögréjét, amiben zavaros folyadék bugyborékolt.

Frigga egy utolsó pillantást vetett még arra a fiatal férfira, aki miatt el kell hagynia Mídgárd világát, majd lassú kortyokban kiitta az italt.

Szinte azonnal megszédült és ha Kollsveinn nem kapja el, a kondérra zuhant volna. Vézna testét heves görcsök rázták meg, szemei fennakadtak. Ajka megremegett, és erőtlenül szavakat formált:

– Látom a jövőt… Svertingr… a rabló… most is kincset keres… De veszélyben van… Nagy veszélyben… Svartalf… Svartalfheim elátkozott földjén van… és már nem soká… Kollsveinn! Sietned kell! Menj északra… és keress… egy barlangot… Rá fogsz találni… A kutyákat… vidd magaddal…

A haldoklót köhögésroham fogta el. Habos nyál buggyant ki a száján, és szavai egyre érthetetlenebbé váltak, mégis erőlködött, hogy ideje lejárta előtt még befejezhesse utolsó jóslatát.

– A kutyák… elvezetnek… Vigyázz! Helyesen kell döntened… A világunk… nagy veszélyben van… Ó… A tűz!… A lángpa… Kilenc világ… Kétszeresen is vége… Siess! Ko… Menj!… Menj!…

Bár Frigga ajkai még mozogtak, teste megmerevedett, s torkából nem jött ki hang többé. Kollsveinn megértette, hogy a jóslat elhangzott, s hogy ígéretéhez híven indulnia kell, bármi legyen is az oka, amiért a vén látnok erre kérte.

Habozás nélkül kiment az ajtón, s vissza sem nézett. A két kutya a kunyhó előtt várta. Kollsveinn megragadta a láncukat, és észak felé fordult. Hosszú út állt előtte, mert a legendák szerint Svartalfheim, a sötét tündérek országa messze északon van, kapuit égigérő hegyek csúcsain kell keresni. Nem volt vesztegetni való ideje. Vett egy mély lélegzetet, és új társaival elindult a fenyőfák között.

A magányos erdei kunyhó körül, nem sokkal az után, hogy az ifjú két kutyájával eltűnt a rengetegben, forgószél támadt. Mind vadabbul és vadabbul kavargott, s végül már a felkavart hó- és talajszemcséktől csak egy szürkés, vékony tölcsért lehetett látni, amely odafent beleolvadt a felhőkbe. Néhány perc múlva fokozatosan csillapodni kezdett a szélvihar, aztán teljesen elillant. A megtépázott fák közti kör alakú tisztáson már nyoma sem volt kunyhónak, csak egy sekély mélyedés és a hó hiánya emlékeztetett Frigga tanyájára.

Vannak helyek, ahová sosem süt be a nap, és helyek, ahol a fény még csak meg sem született soha. Nídavellir az örök sötétség birodalma, de egyesek Svartalfheimnek, a sötét tündérek honának nevezik. Akadtak Mídgárd világában, akik megpróbáltak eljutni ide, mert számos mese szól a tündérek kincseiről, káprázatos tudásáról, asszonyaik szépségéről, ám csak keveseknek sikerült megtalálni a kapukat, s még kevesebbnek belépni rajtuk. Vissza szinte senki sem tért onnan.

Kollsveinn hosszú hetek, talán hónapok bolyongása után jutott el az északi bércek közé. A kimerítő vándorúton nagyon megkedvelte kutyáit, amiket Thór isten tiszteletére Tanngnjósturnak és Tanngrísnirnek, vagyis Fogvicsorgatónak és Fogcsikorgatónak nevezett el. A két eb majdnem pihenés nélkül sietett ismeretlen céljuk felé, és még akkor sem igen lassítottak iramukon, amikor a lakatlan, kopár vidék egyre sziklásabbá, komorabbá vált, és a levegő egyre jobban lehűlt. Új gazdájuk alig tudott lépést tartani velük, pedig neki volt a legfontosabb, hogy útjuk végére érkezzenek.

Az ifjú teljesen belefáradt a menetelésbe, és egykedvűen kapaszkodott a sziklák között, kaptatott meredek ösvényeken, bújt át sűrű bozótosokon, evickélt át jéghideg vizű hegyi patakokon. Egy ideje már nem is gondolkodott, s nem beszélt kutyáihoz. Egészen elvadult, és a külsejével sem törődött semmit. Szinte el is felejtette, mit keres a szirtek közt, amikor kutyáin ugyanazt az izgalmat fedezte fel, mint ahogy azon a napon viselkedtek, amikor kiszagolták Frigga és Herdís nyomát. Egyszerre az eszébe jutott minden, és megújult erővel követte a nekilóduló vérebeket. Tanngnjóstur és Tanngrísnir csak rohant felfelé a hegyoldalon, mígnem eltűntek Kollsveinn szeme elől. De lelkes ugatásuk elárulta: találtak valamit.

A kutyák egy embernyi méretű sziklanyílás előtt álltak, ami látszatra semmiben sem különbözött az ilyen környéken megtalálható kisebb-nagyobb üregektől, de ők tudták, hogy egy Svartalfheimbe vezető járatra leltek. Kollsveinn még egyszer, utoljára felnézett az égre, ám a napkorongot folyamatos felhőréteg takarta, és csak alig szűrődött át némi világosság. Tisztában volt azzal, jó darabig ez a mostani állapot verőfénynek tűnik majd az odalenti körülményekhez képest. Megigazította vállán a zsákját, megrángatta az övét, aztán búcsút intett a világnak, és belépett a barlangba. Kutyái szorosan a nyomában baktattak tökéletes csöndben.

A kinti világ fénye hamarosan beleveszett a kaverna sötétségébe, és vakon kellett továbbhaladnia. Fényt nem tudott és nem akart gyújtani, még akkor sem, ha így talán lábát törhetné egy gödörben vagy összezúzhatná magát, ha megcsúszna és legurulna egy mély üregbe. Tudta, hogy Nídavellirbe érve fény nélkül is látni fog azon a különös, megmagyarázhatatlan módon, melyről a történetek is szólnak. Nem törődött vele, mennyi ideig tart, míg megérkezik, azzal sem foglalkozott, eljut-e egyáltalán a sötét tündérek birodalmába; egyik tenyerével a falnak támaszkodva csak haladt előre, amilyen óvatosan csak tudott. Kezdte megszokni a fénytelenséget.

Nem is tűnt fel neki, hogy mióta látja már derengeni a környező sziklafalat, vagy hogy már mennyi ideje nem tartja tenyerét a falon. Csak akkor kapott észbe, amikor meglátott maga előtt az úton egy érdekes, csillag formájú tárgyat, és leguggolt, hogy kézbe vegye. Körülpillantott. Egy keskeny, lefelé vezető járatban volt, mögötte két kutyája állt, előtte pedig a semmibe olvadt az út. A földön egy valamilyen szürke fémből kovácsolt medál hevert, amely egy tizenkétágú csillagot ábrázolt, s a közepébe egy csiszolt, sötét színű ékkövet foglaltak. Csak most tűnt fel neki, hogy ebben a világban nincsenek színek: minden szürke vagy teljesen fekete. Az ékszert a kezében tartva, elgondolkozva felállt, majd szerzeményét az ingébe dugta, és folytatta útját.

Jókora táv megtétele után elálmosodott, és mivel eddig útja során semmi veszélyeset nem tapasztalt, leheveredett a fal mellé. Kutyái mellé telepedtek és mellső lábaikra hajtották az állukat. Ők sem éreztek veszélyt – ez megnyugtatta Kollsveinnt, és hamarosan álomba merült… akkor először Svartalfheim idegen világában.

Körülöttem minden zöld. Nyár van; sokkal forróbb, mint amilyent eddig átéltem. Dús lombú ligetben kuksolok, és félek. A fatörzsek menedékéből még látom a szülőfalumat. A vörös kőből rakott házak teteje beomolva, a falak ledőlve, a kerítések megszaggatva… mindenütt tűz és sűrű, fekete füst.

Ebédhez készülődtünk, amikor mély dübörgéssel remegni kezdett minden, és odafent, az égen vastestű hajók suhantak irtóztató sebességgel. Csapóajtók nyíltak fel a hasukon, ahonnan megszámlálhatatlan hosszúkás tárgy hullott alá, és ahová ezek lezuhantak, lángok csaptak föl, és minden elpusztult tíz lépésen belül.

Az egyik égi hajó nagyon alacsonyan repült, így láthattam a tatjára festett színes jelet, a fehér-vörös csíkokat és a kék foltot. Ekkor tudtam meg: harcosok jöttek a messzi Vinlandról, hogy megbüntessék az országokat, és rövidesen elkezdődjön a borzalmas Ragnarök.

A félelemtől majd' az eszemet vesztve iszkoltam a parkba, és nem értettem, miért történik ez az egész. Miért kerítettek be minket, és miért támadnak ránk minden irányból? Miért álltak melléjük a népek, és miért nem segít rajtunk korábbi ígéretéhez híven a hómezők ura? Miért nem tud megnyugodni a világ, és miért nem látja, hová tartunk? Az első két próbálkozást még sikerült megfékezni, de ez most az utolsó viszály lesz. Akkor majd a Fimbulvetr, a Hármastél, a telek tele rászabadul a földre, és minden tartás lefoszlik az emberekről. Egymás ellen fordulnak akkor még a rokonok is, aztán eltűnik a nap és a hold, majd felkelnek a holtak, és mindennek vége lesz.

Futni kezdtem, lélekszakadva rohanni, minél messzebb onnan. Mögöttem vöröslő fal csapott az égig, és a halál perzselő tűzárja fülsiketítő robajjal tarolt le mindent, ahogy közeledett felém. Az összefüggő lángtengerből egy hatalmas, üvöltésre tátott szájú arc bontakozott ki, egy rettenetes csontarc; és szájában egy újabb ordító arc bukkant fel, és annak szájában egy másik…

Kollsveinn a saját üvöltésére riadt fel. Semmi jele lángoknak vagy csontarcoknak… csupán álom volt – nyugtatta magát. Tanngrísnir a közelben sündörgött, ám Tanngnjósturt nem látta semerre. Ezt nagyon furcsállotta, mivel még sosem fordult elő, hogy a két kutya különvált volna, de az sem, hogy az engedélye nélkül elbóklásztak volna. Odatérdelt hát Tanngrísnir elé, kezébe fogta az állat pofáját és halkan beszélni kezdett hozzá.

– Hol van az öcséd? Merre kóborolt el? Talán előrement, hogy felderítse az utat, te pedig itt maradtál, hogy vigyázz rám? Túl sokat aludtam. Biztos már türelmetlenek vagytok, hogy folytassuk utunkat, ezért szökött el Tanngnjóstur. Igazatok van. Frigga megjósolta, hogy sietnem kell, én pedig csak heverészem, mint akinek semmi dolga sincs.

Felpattant, és nyújtózott egyet. Élvezettel ropogtatta ízületeit és mozgatta meg elgémberedett izmait. Az enyhén lejtő út hívogatta, a sziklafalat legtöbb helyen elfedő mohaszerű növény pedig enyhén hullámzani látszott, mintha szél borzolta volna. Elindult, és kutyája hűségesen követte.

Úgy tűnt neki, helyenként lyuk tátong a sziklafolyosó boltozatán, melyen keresztül átpillantva mintha sötét felhőket látott volna, amiket alvilági szél űzött, terelgetett, de nem volt benne biztos, hátha csak a szeme káprázik. Rövidesen már nyilvánvalóvá vált, hogy Nídavellir örök éjszakájának egén bizony fellegek úsznak, és hogy ez a világ korántsem mindössze valami barlang, hanem egy teljes értékű élettér. Meg sem lepődött ezért, amikor egy kőhídról végeláthatatlan völgy tárult a szemei elé. A mélyben sziklás hegylábak között jégtáblákat sodró folyó kanyargott, a távolban pedig egy hegycsúcson tornyos épület emelkedett koronaként. Amikor jobban szemügyre vette a közvetlenül előtte elterülő vidéket, egy kígyózó ösvényre lett figyelmes, ami itt-ott eltűnt ugyan a sziklák között, de jól kivehetően egy partmenti házhoz vezetett, melyből – bár messze volt – füst szállt fel, amit az enyhe, éppen csak érezhető szél feléje sodort. Tovább erőltette a szemét, és legnagyobb örömére ismerős alakot fedezett fel: Tanngnjóstur a folyónál állt, és mohón lefetyelve ivott a vízből. Szippantott a levegőből, és mivel már tudta, mire figyeljen, gyenge füstillat ütötte meg az orrát; égett fa illata.

Szaladni kezdett, mert tudta, ha Tanngnjóstur olyan nyugodtan viselkedik, semmiféle veszély sem fenyegeti. Léptei semmiféle hangot nem keltettek a talajt fedő vastag porban. Az égen nem voltak csillagok, sem más égitestek, csak a felhőfoszlányok törték meg a végtelen űr egyhangúságát. A távolban a hegyek körvonalait mintha halovány derengés vette volna körül, ezért gyanította, itt a sötétség ellenére is messzebbre lehet ellátni, és még nagyobb ez a világ, mint elsőre gondolta volna. Olyan békésnek tűnt minden, kis híján megfeledkezett arról, hogy ez nem az a világ, amelyben született, és hogy számtalan veszély leselkedik rá.

A gyalult gerendákból nagy gonddal épített, szépséges faragásokkal díszített házat feldúlták. Kapuja betörve tátongott, odabent szürke tűz mardosta a mennyezetet, ám fényt és meleget alig adott. Tanngnjóstur már várta őket, és egyetlen hang nélkül csatlakozott társához.

Az ifjú óvatosan közelebb merészkedett az épülethez, és belesett az ablakon. Odabent, a tágas szoba közepén egy fekvő, karcsú alakra lelt, akiről bár háttal volt neki, mégis világosan látszott, hogy asszony lehet. Finom mívű ruha volt rajta, és testét apró, éppen csak látható, szürke lángnyelvek nyaldosták. Kollsveinn az ajtóhoz lépett és bekémlelt rajta. Furcsállotta, hogy bár ég a ház, felgyújtották, mégsem emésztőbb a tűz, s a forróság sem elviselhetetlen. Egy pillanatnyi tétovázás után belépett az ajtón és a padlón heverő nő felé indult. De alig tett néhány lépést, rájött, a tűz ugyanolyan emésztő itt is, csak nem annyira fényes és az általa kibocsátott hő hamarabb elenyészik. Még jó hat-hét lépésre volt a testtől, de máris olyan heves lett a forróság, hogy képtelen volt továbbmenni. Sajnálta, hogy nem tehetett semmit a ház népéért, de belátta, azzal senkin sem segít, ha még sokáig bámészkodik itt.

Nem sokkal arrébb egy másik testre bukkant, ám ez már egyáltalán nem tűnt titokzatosnak. Egy szakállas, borzas hajú férfi holtteste hevert összegörnyedve a porban. Ruházatából ítélve dán fosztogató lehetett. Hátán hatalmas vágás jelezte, hogy a tengerek farkasai nem ritkán még egymással is álnok módon viselkednek, és még az evezőstársaikban sem bízhatnak meg. Ismerve a mídgárdi rablók természetét, azt tartotta a legvalószínűnek, hogy valamelyik harcostársa ölhette meg, talán egy régi torzsalkodás miatt. Bárhogy is történhetett, a viking ittléte azt jelentette, hogy a házra és az itt lakókra emberek támadtak rá, és a jóslat szerint egyikük biztosan Svertingr. A ház állapotából és a tűz erejéből ítélve legfeljebb egypár nap telhetett el, mióta az utolsó csatazaj, az utolsó jajveszékelés is elhalt, tehát az ellenség sem lehet már messze.

A háztól jól kitaposott út vezetett a partra, ahol a víztől talán egy lépésnyire a talajba vert vas kikötőbak állt, amire a hajókat lehetett kipányvázni. Kollsveinn értő szemmel méricskélte, és magában elismerően bólintott. Még sosem látott akkora hajót, amihez ne lett volna elég holmi egyszerű, fatörzsből átalakított kikötőbak. A folyó mindenesetre nem tűnt túl vadnak, sem túlzottan szélesnek, de emlékeztette magát, hogy nem Mídgárd világában jár, s ezért az itteni értékek és mértékek mások lehetnek. A látható nyomokból arra következtetett, néhányan csónakba szállhattak itt, de hiába fürkészte a túlpartot, az túlságosan messze volt, és nem tudta kivenni, lát-e csónakot, vagy csak egyes sziklák sajátságos formája tréfálkozik vele.

Nem szívesen úszott volna át a jeges vízen, ezért elindult a part mentén, hátha lel egy tartalék csónakot. Valamivel feljebb, egy mélyedés takarásában talált egy asztalosállványt, melyre egy lyukas fenekű, ócska ladikot helyeztek. Kollsveinn megvizsgálta a hibát, és úgy találta, képes lenne rá, hogy ideiglenesen megfoltozza a vízialkalmatosságot, de még így is veszélyes mutatvány lesz átkelni vele a folyó túlpartjára.

Nekigyürkőzött a munkának. Fejszéjével felhasogatta a ház ajtaját, és késével megfelelő formájúra alakította a fadarabot. Nehezen ment, mert a fa szokatlanul ellenálló, kemény volt. Csodálattal gondolt a névtelen mesterre, aki a ház oromzatát díszítette csodaszép faragványaival.

A ház mögötti apró műhelyben a talajon szétszórva talált néhány ormótlan szeget, de ezek is nagyon jól megfeleltek neki, hiszen a foltnak csak addig kell kitartania, míg átér a folyón. Evező gyanánt az ajtó egy darabját készítette oda, majd nekigyürkőzve ledöntötte a csónakot az állványról. Előkotorta kutyái láncát a zsákjából, és a ladik orrkarikájához erősítette. Egyedül semmiképp sem bírta volna vízre bocsátani a lélekvesztőt, ezért befogta Tanngnjósturt és Tanngrísnirt, és közös erővel kezdték vonszolni azt.

Az erőfeszítést végül siker koronázta, és a sajka ott ringatózott a hullámokon.

Az evezés már könnyen ment, csak a nagyobb jégtáblákat kellett félrelökni, távol tartani maguktól, mert egy erőteljesebb ütközéstől valószínűleg elsüllyedtek volna. Már a folyó képzeletbeli választóvonalán is túljutott, amikor a túlpartról jellegzetes kiáltás ütötte meg a fülét. Káromkodás, szitkozódás, aztán egy halálhörgés, mely sokáig visszhangzott, mint amikor lezuhan valaki egy szakadékba. Összecsendülő fegyverek zaja és dühtől terhes ordítások hallatszottak a szemközti hegyoldalról.

Frigga megjósolta, hogy Svertingr veszélybe kerül; nagy veszélybe. Talán éppen a társai törnek az életére, és ha nem sikerül meglepniük, biztosan harcolni fog. Amilyen hamar csak lehet, partot kell érnie, mielőtt még túl késő lenne! Úgy evezett, akár egy eszelős. Már azzal sem törődött, milyen jégtábláknak megy neki, és hogy a csónak fenekén a folt engedni kezdett, és a víz lassan szivárgott az egyre táguló lyukon keresztül. A túlságosan gyenge szögek aztán nem bírtak a hullámok erejével, és engedtek. A hasadékot fedő palánk éles reccsenéssel lemállott, a sajka pedig úgyszólván azonnal elsüllyedt, mintha mázsás súly rántotta volna alá.

Kollsveinnt elborította a dermesztő, helyenként szinte kásás víz. Vadul kapálózva sikerült a felszínre evickélnie, de zsákját és felszerelésének nagyobb részét elveszítette. Erőteljes csapásokkal úszva sikerült kijutnia a partra, és fogvacogva méregette az előtte tornyosuló meredek, sziklás kaptatót. Kutyái most is mellette voltak, csapzott bundájukról jeges víz csöpögött, leheletük párát vetett a fagyos levegőben. Igen, itt érezhetően hidegebb volt, mint odaát, de nem ez volt a legnagyobb baj. Nem hallott semmit, mintha véget ért volna a harc!

Nem, az nem lehet! – gondolta. – Még nem győzhették le Svertingrt!

Végső elkeseredésében, a veszéllyel mit sem törődve elkiáltotta magát:

– Svertingr! Svertingr! Merre vagy?

A gyűlölt név emlékeket idézett fel; fájó emlékeket, és Kollsveinn levegő után kapkodva küzdött felbuggyanó könnyeivel.

Fentről távoli kiáltás hallatszott:

– Erre, ide!

Ellenségének rég hallott, de jól ismert hangjára Kollsveinn felüvöltött, kardot rántott, és mint egy a sárkányhajók orrában küzdő berserker, nekiiramodott. Néha visszacsúszott, és lába nyomán kisebb-nagyobb kődarabok gördültek alá, de ilyenkor csak még nagyobb elszántsággal rugaszkodott neki a sziklafalnak. Igyekezetéért cserébe meglepően gyorsan feljutott hegyoldalon, és kisvártatva egy fennsíkra léphetett, ahol a sziklából már helyenként gyér fűfoltok is elő-előtörtek.

Hét nyílvessző hegye meredt rá. A közelben sudár íjászok álltak. Már első pillantásra látta, hogy ezek nem emberek, hanem Svartalfheim szülöttei. Arcuk hosszúkásabb, szemük kissé nyújtottabb metszésű volt az övéénél, és ruháik is különösmód idegenül hatottak. A nyilasok körül dárdát és kardot markoló tündérek álltak, és egy nagytermetű, vállas, fegyvertelen férfit vettek gyűrűbe, aki a vérző jobbját szorongatta. Lábaiknál több mint féltucat levágott viking harcos teteme hevert.

Kollsveinn azonban nem törődött a harcosokkal, sem az íjászokkal, csak a sebesült embert figyelte. Ez hát ő! Akiért ekkora utat bejárt, aki annyi fájdalmat és szomorúságot okozott neki, aki annyi mindent elvett tőle…

– Skeggi-fia Svertingr! – kiáltotta Kollsveinn, és gyűlölettől eltorzult arccal meredt rá a lassan megforduló férfira. Szinte megszűnt körülötte a világ, amikor a félreismerhetetlen jelet észrevette: az előtte álló rablónak egyik füle helyén csak egy csúnyán varasodott sebhely éktelenkedett. Olyan sok szenvedés és megpróbáltatás után most végre összetalálkoztak, és eljött az ideje, hogy valóra váltsa esküjét és megbosszulja a testvérein, a családján esett sérelmeit. Elfeledkezve magáról, első gyűlöletrohamában tekintetét ellenségére szegezve, kardját felemelve tett néhány lépést, de egy, a lábszárát súroló nyílvessző keltette fájdalom észhez térítette. Helyzetének tudatára ébredt: rájött, nem arra tett esküt, hogy megküzd Svertingrrel, és hogy nincsenek magukban. Mielőtt még elgondolkodhatott volna rajta, mitévő is legyen, kaparászást hallott a háta mögül; a kutyái végre felértek. Nekik nehezebben ment a sziklamászás.

Meglepett sustorgás áradt szét a tündérek között, amikor megpillantották az állatokat. Egyesek elkerekedett szemmel mutattak Mídgárd szülötteire, mások pedig csak még jobban megfeszítették íjukat, vagy még közelebb léptek kivont fegyvereikkel. Az egyik harcos kiáltott néhány szót érthetetlen nyelvükön, mire lázas tanácskozásba kezdtek. Ez nem tartott túl sokáig, mert megállapodásra jutottak, és egyikük – úgy tűnt, valamiféle vezérük lehet – intett Kollsveinn-nek, hogy lépjen közelebb Svertingrhez, de dobja el a kardját. Az ifjú harcos engedelmeskedett. Ökölbe szorított kézzel közeledett ellenségéhez, életének megkeserítőjéhez, aki csak most kezdte felismerni őt.

– Te? – horkant fel meglepetten Svertingr. – Hallottam, hogy keresel, de azt nem hittem, hogy ennyire elszánt vagy. Már késő. Az ügyünket nem rendezhetjük, mert most vége az életünknek.

Kollsveinn nem szólt semmit, csak feszülten nézett hol jobbra, hol pedig balra. Nem jutott az eszébe semmi, amivel megmenekülhettek vagy akár időt nyerhettek volna. A sötét tündérek vezére megállt előttük, és zengő hangon mondott valamit, amiből egyetlen szó nem sok, annyit sem értettek. Bal kezébe fogta a jobbját, és rálehelt az egyik ujján viselt köves gyűrűre. Az ékkő pulzálni kezdett. A parancsnok gyors mozdulattal kinyújtotta feléjük a tenyerét, és Kollsveinn-nek csak ekkor tűnt fel, hogy mögülük valamennyi tündér ellopakodott. A szétfeszített ujjú tenyérből vakítóan fehér sugár csapott ki és beburkolta a két mídgárdit. Kollsveinn érezte, ahogy a bokáját erős jégtömb szegezi a sziklához, aztán már a térdét sem tudta megmozdítani. Rémületében Svertingr felé fordult, és látta, hogy körülötte is jégoszlop képződik. A már a derekát satuként körbefogó fagybörtön szorítása csak egy pillanatig volt fájdalmas, mert a semmihez sem hasonlítható hidegtől hamarosan elzsibbadtak tagjai, öntudata ködösülni kezdett és ólmos fáradtság vett rajta erőt. Utolsó emléke a mellkasán felkúszó jég szinte égető érzése, és Svertingr százszor is elátkozott arcának látványa volt.

Vannak érzések, melyek csak egy pillanatig tartanak, és érzések, melyek sosem enyésznek el. Ilyen érzés lehet a szeretet és a gyűlölet, amik néha még évszázadok múltán is változatlanok.

Ám olyan is előfordulhat, hogy az idővel az érzések csak még hevesebbé válnak.

Két embermagas jégtömb állt a kiszáradt folyómederre néző fennsíkon a sötétlő égbolt alatt. Könnyű szellő fújdogált, és a ragyogóra csiszolódott felületű oszlopokon most vízcseppek csordultak végig. A jégobeliszkek tövében egyre terebélyesedett a tócsa, ahogy megindult a lassú olvadás.

Kollsveinn szeme hirtelen felnyílt, s benne ellenségének arca tükröződött. Még nem tudta, ki ő, hol lehet, de Svertingr iránt érzett gyűlölete azonnal fellángolt benne. Bár meg sem tudott moccanni, mégis erőlködött a szabadulásért.

A két jégtömbön vonalak jelentek meg, aztán kezdetben apró, majd egyre nagyobb darabok hullottak alá, végül megkönnyebbült reccsenéssel kettérepedtek.

A két mídgárdi csaknem egyszerre lökte el magától egykori börtönük megmaradt romjait, és környezetükkel alig törődve néztek egymással farkasszemet. Mindketten szabadulásuk miatt érzett örömüket ízlelgették, de legfőbb gondolatuk most is ugyanaz volt, mint ami az elmúlt idők alatt: a másikkal szemben érzett utálat, a vágy, hogy végre rendezhessék régóta húzódó ügyüket. Jégbe fagyva a terveiket is lassabban szőtték ugyan, de elég idejük volt rá, hogy a leszámolás legyen az egyedüli, ami foglalkoztatta őket. El sem tudtak volna képzelni annál gyötrelmesebb kínzást, mint a letűnt éveket, melyeket egymással szemben, mozdulatlanul kellett eltölteniük.

Kollsveinn minden átmenet nélkül eszelősen felkacagott, ám hangja vészjósló volt, szemében pedig az őrület szikrája csillant. A nevetés kísértetiesen hörgő gurgulázássá változott, és az ifjú kinyújtott karokkal rávetette magát ősellenségére. Svertingrben azonban korántsem volt az övéhez mérhető nagyságú indulat; nem is lehetett, mivel az ilyen a lélek legbelsejéből fakad, amikor olyasvalamiért kell bosszút állni, amit igazán becsült az ember – ám Svertingr soha nem becsült semmit eléggé ahhoz, hogy ebből erőt meríthetett volna, még a saját életét sem tartotta sokra. Kollsveinn feltartóztathatatlanul vetődött előre, és vágyakozó ujjai végre megragadták ellenségének torkát, hüvelykjei pedig annak gégéjére tapadtak. Ezzel egy időben a térdével bordarepesztő erejű rúgást mért a nálánál nagyobb termetű férfira, akinek a sosem tapasztalt harag láttán minden ereje elszállt, és mert a támadás így felkészületlenül érte, elakadt a lélegzete. Svertingr fuldokolni kezdett, és tátott szájjal kapkodott egy korty levegő után. Felnyúlt és elkapta Kollsveinn kezét, megpróbálta lefeszíteni a nyakáról, de sehogy sem boldogult. Szorítása egyre gyöngült, aztán karjai lehullottak törzse mellé. Szemei előtt fénykarikák vibráltak, s a világ apró ponttá zsugorodott. Elájult.

Amikor Kollsveinn megérezte, hogy ellenfele teste elnehezül, gyorsan elengedte, és hagyta, hogy az a sziklás talajra vágódjon. Lehajolt a hason fekvő férfihoz, és megragadta a csuklóját, majd felfelé feszítette a kart, amilyen erősen csak tudta. Amikor már nem volt képes tovább erőltetni, lendületet vett, és akkorát rúgott a könyök tájára, amekkorát csak tudott. Csontok, ízületek és inak reccsentek, és a kar elformátlanodva, természetellenes szögben, vállban törötten hullott alá. Svertingr felnyögött, és ha még nem alélt volna el, most bizonyára elvesztette volna az eszméletét az iszonytató fájdalomra. Kollsveinn nem kegyelmezett neki: eltörte a másik karját is, aztán a levegőbe felszökkenve többször az ellensége lábára ugrott. Miután valamennyi végtaggal elbánt, Svertingrt zekéjénél fogva vonszolni kezdte, és a szirt pereméhez rángatta. Lábával hanyatt fordította a magatehetetlen alakot, és üres tekintettel bámulta. Aztán kissé oldalra fordulva a levegőbe emelte a térdét, és sarkával irgalmatlanul az ellensége ágyékába taposott. A durva szövetnadrágot rögtön vér itatta át. Svertingr artikulátlan torokhangon felnyögött, de ahogy félig magához térve összerezzent, szétzúzott végtagjaiból olyan kínhullám döfött belé, hogy megint elájult.

Egy újabb rúgástól a nagydarab ember teste átbucskázott a peremen, és pörögve csúszni kezdett lefelé, majd a folyómedertől nem messze megállapodott. Kollsveinn fáradtan szökellt utána. Még a hegyoldalról meglátott egy közeli, csúszós falú gödröt, ami talán víznyelő lehetett egykor. Felnyalábolta Svertingrt a zekéjénél fogva, és a gödörhöz rángatta. Lecsatolta róla a derékszíját, és farkasgúzsba kötötte a férfit. Könnyű dolga volt: a törött végtagok úgy hajlottak, ahogy csak akarta. Amikor ezzel megvolt, leguggolt mellé, és meghallgatta: lélegzik-e még. Elégedetten figyelte a gyenge, rendszertelen, halk hörgést, aztán utoljára még végigmustrálta, és begördítette a testet a víznyelőbe.

Ahogy az tompa puffanással leért a verem aljára, Kollsveinn elerőtlenedve ült le a földre, és órákig csak bámult maga elé.

Furcsa ürességet érzett. Azt várta, talán egyfajta diadalérzet uralkodik majd el rajta, de erre a fajta egykedvűségre igazán nem számított. Úgy találta, nem tudta beteljesíteni a blodhemnt, nem tudott eléggé bosszút állni Svertingren, s ezért semmiféle megkönnyebbülést nem érzett. Bár Svertingrért – mivel nem harcban hal meg, hanem törött lábbal és kézzel, összekötözve pusztul éhen a gödörben – biztosan nem jönnek el a valkíriák, és nem lehet belőle einherjar, ám mégsincs így rendben semmi, nem végezte el a kötelességét.

Nem tett fel kérdéseket. Nem érdekelte, miért nem vágták le őket a tündérek, sem az, hová lettek a kutyái. Mindegy volt neki. Nagy sokára fölkelt, és hátat fordított a még élő embert rejtő gödörnek. Lassú, gyászos léptekkel elindult a folyómeder felé, hogy mihamarabb maga mögött hagyja Svartalfheim világát. Tudta: többé nem teszi be ide a lábát.

A barlangból kiérve verőfény fogadta. Nídavellirből üres kézzel és üres szívvel tért vissza Mídgárd világába. Az égen a nyári nap tündökölt, és valósággal perzselt.

Tehát igaz volt: igazán hosszú időt töltött el a jégbörtönben. Talán nem is egy, de több esztendőt.

Nem számított. Most, hogy már nem kötötte a fogadalma, értelmetlenné, céltalanná lett az élete. Mintha elszálltak volna fölötte az évek: öregnek, magauntnak érezte magát. Csak feltámadó éhsége ösztönözte rá, hogy elinduljon, és megpróbáljon valamiféle ennivalót találni. Késével vágott egy vándorbotot, kezdetleges dárdát készített magának, aztán a lejtő felé fordult, és bandukolni kezdett.

Még napszállta előtt sikerült elejtenie egy nyulat, amit tűz híján nyersen kellett elfogyasztania. Az éjszakát egy lapos sziklán töltötte, és a hajnal első sugaraival folytatta útját.

Napokba telt, míg lejutott a hegyek közül, és közben egyszer sem gondolt arra, vajon mikor lehelte ki a lelkét Svertingr. Hosszú kóborlás következett, de senkivel sem találkozott, mintha a földön már nem is élt volna ember. Minden érzékével arra figyelt, hátha nyomát látja valamiféle tanyának. A táj lakatlannak bizonyult, de némi bolyongás után egy szekérútra bukkant. Erre rátérve dél felé kanyarodva folytatta útját. Egy pataknál valamennyire rendbe szedte magát. Meglepetten nézte a tükörképét a víz felszínén. Nem emlékezett rá, hogy ennyire sovány lett volna az arca, és ilyen zordak lennének a vonásai.

Amikor egy hosszabb, jól belátható, egyenes szakasz következett, a távolban végre megpillantotta, amit keresett. Egy lovat vezető kölyökember közeledett. Amikor meglátta Kollsveinnt, kissé lassított léptein, de nem kapott fegyver után. Durva szövésű csuhát hordott, nyakában pedig egy rózsafából faragott keresztet viselt.

Kollsveinn felismerte a jelképben a Névtelen Isten szimbólumát. Már hallott erről az értelmetlen vallásról, ami annyira halva született ötletnek tűnt, hogy most csodálkozva nézte az ismeretlent. Nem gondolta volna, hogy már ide is eljut egy hittérítőjük. Alighanem egy gyengeelméjű lehet, aki másra nem is jó, csak fecsegni. De ha már így esett, nyilván meg tudja mondani, milyen irányban van a legközelebbi tanya.

– Laudetur Jesus Christus! – szólalt meg a fiú feszülten, amikor kellő közelségbe ért.

Kollsveinn megállt, és odaintette magához. Remélte, hogy az beszél valamiféle általa értett nyelven is.

– Honnan jössz? – kérdezte.

– Ari tanyájáról. Élelmet viszek a kolostorba – hangzott a jámbor felelet.

– Élelmet?

– Igen, azt. – A szerzetes nyájasan elmosolyodott és közelebb lépett. – Látom rajtad, testvérem, fáradt lehetsz és meggyötört a vándorút. Éhes vagy?

– Éhesnek éhes vagyok, de semmiképpen sem vagyok a testvéred, te kölök! – förmedt rá Kollsveinn. – Hát nem tanítottak meg a tiszteletre? Ha nem nézném, hogy csak egy tejfelesszájú, ostoba gyerek vagy, rögvest kiontanám a beled ezért. És ha nem akarod, hogy elvegyem tőled, hát szépszerével add át a lovad, mert szükségem van rá.

A csuhás visszarettent, és elképedve meresztette a szemét. Így még sosem beszéltek vele. Gyorsan keresztet vetett, mert gyanúja támadt, hátha az Ördög kísérti éppen.

– Ne hókuszpókuszolj itt nekem, hanem tedd, amit mondtam!

– De ez nem az én lovam…

– Nem is, mert már az enyém…

– Paternosterquiesincaelissanctificeturnomentuum… – kezdte a fiú, és szipogva lehunyta a szemét.

Kollsveinn ekkor csaknem megsajnálta az ügyefogyott csuhást, de aztán az eszébe jutott, miféle ember is ez, és kitépte a kezéből a gyeplőt. Felpattant a ló hátára, és gyilkos pillantást vetett a kisemmizett fiúra.

– Sosem lesz belőled férfi, ha hagyod, hogy így bánjanak veled!

A fiatal szerzetes vádlón nézett rá, és halkan így szólt:

– Isten megbüntet ezért, meglásd!

– Isten? Melyik isten?

– Az egyetlen, a mindenható, a mi urunk.

Kollsveinn felkacagott. – Ez mind? Loki ellopta az eszed, kölök! Csak nem hiszel komolyan ebben a sületlenségben? Mi okod lenne rá, hogy idegen istenekben higgy? Hát mire tanított az apád és a nagyapád?

– Drága szüleim küldtek a kolostorba. A családom mindig is buzgó keresztény volt!

– Miféle szüleid vannak neked? És egyáltalán hogy tűrhetik az emberek, hogy több, hozzátok hasonló is mesterkedjen itt, ráadásul még házat is építsenek az istenüknek?

A szerzetes elborzadva állt.

– De hát hogyhogy mesterkedünk? Mi csak szépre és jóra tanítjuk az embereket…

– Unom már az együgyűségedet – legyintett Kollsveinn. – Arra tanítjátok az embereket, hogyan veszítsék el a tartásukat, hogy tehetetlen bábokká satnyuljanak. Hogy elveszítsék önmagukat, míg majd nem törődnek őseik tanításaival, és erkölcsök nélküli tenyészállatokká válnak. Nem is értem, miféle helyre keveredtem, ahol ennyi ostoba ember él.

– De hát a királyságban mindenki keresztény! Ez így volt már akkor is, amikor a nagyapám még gyerek volt…

Kollsveinnt megdöbbentették a hallottak. Lehetséges volna, hogy sokkal több időt töltött el jégbörtönében, mint azt sejtette? Lehetséges volna, hogy többszáz esztendő telt el, mióta fogságba esett? Azóta pedig a Névtelen Isten ennyire benyomakodott volna e földekre, és teljesen kiirtotta az emberekből a régi istenek – az ő istenei – iránti tiszteletet és hitet?

Hirtelen különös, nyugtalanító gondolata támadt. Ellensége, Svertingr ugyan Hél, a halottak úrnőjének birodalmába került, nem dicsőült meg, de Åsa ugyanúgy Hélheimben van, hiszen nem harcban halt meg, és Svertingr esetleg még ott is bánthatja… Akkor már inkább jusson a Valhöllbe, minél messzebb a lánytól. Most értette csak meg, mit is jósolt Frigga, amikor arra figyelmeztette, jól fontolja meg, mikor öl meg valakit és mikor kegyelmez meg neki. Igaza volt a vén látnoknak: most, hogy megbánta tettét, már késő jóvátenni, hiszen Niflheimből, a halottak világából senki, még az istenek sem térhetnek vissza. A rettenetes felismeréstől csaknem az eszét vesztette, és ökleit elborzadva szorította homlokához.

– Mit tettem! – nyögte keservesen. – Jaj, mit tettem! Mivel szolgáltam rá erre a sorsra?

A szerzetes elképedt. Nem tudta mire vélni kirablója iménti szavait. Ám Kollsveinn nem törődött vele, és elborult tekintettel nézett maga elé. Néhány szívdobbanással később, egy kicsit megnyugodva töprengeni kezdett, próbált megoldást találni a helyzetére. Valahogyan ki kellene űznie Svertingrt Hélheimből. A legjobb az lenne, ha teljesen megsemmisíthetné, de ilyesmire egyszerűen nem talált módot. Vajon lehetséges-e, hogy akit Niflheimben hívnak ki párbajra, és meghal, az belépést nyer a Valhöllbe? Soha nem hallott még ilyesmiről; csak az volt bizonyos, hogy a halottak világából még az istenek számára sincs kiút, hiszen Bűntelen Baldr isten is csak majd az új világ kialakulásakor szabadulhat onnan. Akkor talán valahogy foglyul kellene ejteni, mint ahogy azt az istenek, a fényes ások tették Fenrir farkassal, akit a Gleipnirrel, a macska léptének neszéből, asszonyok szakállából, hegyek gyökeréből, halak hangjából, madarak nyálából és medve inából sodort kötéllel béklyóztak meg? Valamilyen megoldásnak csak kell lennie – ám ehhez előbb el kell jutnia Hélheimbe, és ott szabadon kell közlekednie… Igen. Ez az első dolog, hogy a holtak világához vezető utat megtalálja. Egy csapásra lefoszlott róla minden fásultság, és szemében az új cél szikrája csillant meg. A blodhemn tehát mégsem ért véget! Mielőbb rá kell találnia egy Friggához hasonló képességű jósra, és a tanácsát kell kérnie.

A fiú még mindig ott ácsorgott előtte, és hangtalanul mormolt valamiféle imát. Kezével gyámoltalanul morzsolgatta a csuháját a derekán összefogó kötelet, és egyik lábáról a másikra állt. Láttára Kollsveinnben fellobbant a méreg.

Ha az Egyisten elűzi az ásokat és a vánokat, akkor ő sehogyan sem találhatja meg a Hél birodalmába vezető utat, mert ha senki sem hisz bennük, az istenek bezárják a kapukat és többé nem figyelnek a hűtlen halandókra.

Akkor tehát már semmiképp sem juthat el Niflheimbe? Még akkor sem, ha megöregedve, békében halna meg? Nem, az lehetetlen. Kizárt, hogy ez a fiú igazat mondjon. Az nem lehet, hogy ennyire megváltozott volna a világ. Az esetleg elképzelhető, hogy ezen a környéken már mindenhova kereszteket állítanak és fatemplomokat emelnek, de a szigeteken talán még nem terjedt el a métely…

Megvetően felhorkant, aztán dárdájával szíven szúrta a szerzetest, és a döfésbe minden keserűségét beleadta.

– Nesze neked hiszékenységedért, te átkozott! – mondta, majd sarkát lova véknyába vágva elnyargalt.

Sorsa tehát ez lenne: az örökös bolyongás? Mert már csak abban bízhat, hogy valahogy megállítja az új vallás terjedését, vagy hogy olyan helyet talál, ahová az új világszemlélet még nem ért el. Ha tényleg több emberöltő is eltelt, mióta Svartalfheimbe érkezett, a családja már biztosan szétszéledt, rokonai tehát nincsenek, akiket maga mellé állítva sereget toborozhatna. Most tehát haladéktalanul indulnia kell, s csak abban reménykedhet, hogy feljut valami hajóra, ami elviszi innen, messzire. Olyan vidékre, ahol az emberek még nem tagadták meg a múltjukat, örökségüket, és számít még valamit a szó: blodhemn…

vége

Szigeti Sándor: Blodhemn
Copyright © Szigeti Sándor, 1999.

Kommentek (2)

A cikkhez kommentet lehet írni. Ehhez nem szükséges regisztrálni, de a regisztrált neveket csak tulajdonosaik használhatják.

2008. november 16. 14:14

Vykos

Regisztrált: 2008. november 14.
Kommentek: 11
Karma: 2

Szep, hosszu es magavalragado... mellesleg tanulsagos... Bevallom mikor megjelent a javasasszony es leanya tartottam tole, hogy most elkezdodik valami szerelmi szal, szerencsere tevedtem :) A novella vegig a temanal marad, nincs kilenges, vagy felesleges rizsa.

Az emberek akkori mentalitasa, az osi istenekbe vetett feltetlen hit, a becsulet fontossaga, es a hagyomanyok tisztelete nagyon jol van abrazolva.

Az első fejezet stílusában hűen követi az eredeti skandináv sagák mesemondását.

Ehhez ketseg sem fer... Gratulalok!

Vykos

Válaszolok erre!

2008. december 2. 18:34

Siegmund

Régebben is olvastam ezt a novellát, örülök, hogy megint rátaláltam!
Tényleg ritka jó olvasmány, nagyon tetszik.

Köszönöm az élményt!

Válaszolok erre!

Új komment

Az adatok feldolgozása folyamatban van.

Név:

A hozzászólás szövege:

A kommentben nem működnek a HTML kódok (a <b> és az <i> kivételével).

Az URL-ek automatikusan kattinthatóak lesznek.

SubmitA komment beküldése

A kommentek csak előzetes moderáció után jelenhetnek meg.

A megjelenés feltételeivel kapcsolatban a Feltételek és szabályok oldalon található tudnivaló.