Régebben is olvastam ezt a novellát, örülök, hogy megint rátaláltam!
Tényleg ritka jó olvasmány, nagyon tetszik.
Köszönöm az élményt!
Raison d’être – miről szól ez a lap?
FAQ – gyakran ismétlődő kérdések
Cikk RSS feedFriss cikkek
Mi a baj a vallásos emberekkel?
2010. augusztus 29.Legelj csak!
2010. július 5.Háború a nemzet ellen
2010. január 26.Nacionál panaszkodik
2009. december 1.Muszlim nindzsák és BDSM artisták
2009. november 12.
Érdekes idézet
Nem azok a részek aggasztanak a Bibliában, amiket nem értek, hanem azok, amiket értek.Mark Twain
…Aztán minden átmenet nélkül megszűnt a forróság, és már csak a pattanásig feszített izmainak sajgása gyötörte, de ez legalább ismerős, valós fájdalom volt. Egy pillanatra visszanyerte az uralmat a teste fölött, és oldalra hemperedett, minél messzebb az ismeretlen eredetű támadástól. Jelenleg ennyire futotta az erejéből, mert az iménti kín rengeteget kivett belőle. Törődötten feküdt a hóban, moccanni sem tudott.
Mellette a megvakított kámzsás térdepelt, és karommá görbített ujjú jobb kezén még mindig apró, színes lángnyelvek és villámok vibráltak. Karját a csuklójánál fogva Herdís feszítette hátra két kézzel. A fiatal lány arca eltorzult az erőlködéstől.
A varázsló tátongó szemgödreiből még mindig szivárgott a vér. Ábrázatát éles karmok szántotta sebek borították. Baljának ujjai lassan karmokká hajlottak, aztán, mint amikor a vipera lecsap az áldozatára, Herdís felé kapott. Az nem vette észre a veszélyt, és a mágus szabad keze akadálytalanul érte el célját és feltépte a lány hasfalát, épp a szegycsont alatt. Néhány bűvös erejű szó után ez a kéz is lángra kapott, és a boldogtalan hajadon szemei fennakadtak. Halott volt, mielőtt még összeeshetett volna.
Kollsveinn nyöszörögve próbált megmozdulni, de vagy a varázslat volt túl erős, vagy a hosszú éhezésben gyengült le nagyon – még a karját sem tudta megemelni. A vak mágus zihálva kúszott feléje. A sok varázslás őt is jócskán kimeríthette. Annyi ereje viszont még biztosan maradt, hogy végezhessen a védtelen ifjúval. Esetlen mozdulatokkal, tapogatózva az övéhez kapott, és onnan egy görbe kést rántott elő. Amikor megérezte tenyerében a markolatot, diadalittasan felkiáltott, és mintha csak látott volna, folytatta kínkeserves útját Kollsveinn felé, aki tehetetlenül bámulta egyre közeledő végzetét.
A penge csupán két karnyújtásnyi távolságra volt tőle…
Már csak egyre, s egy szempillantás múlva…
Két hatalmas, sötét test szökkent át fölötte, és maguk alá temették a varázslót. Összecsattantak a rettenetes állkapcsok, és hátborzongató reccsenéssel hátrabicsaklott a vénember feje, ahogy az egyik kutya átharapta a torkát. Az állatok megrészegedtek az öléstől, és vadul morogva kezdték rázni, marcangolni zsákmányukat.
– Elég! – hallatszott a halk, ám mégis erőteljes, határozott parancs. A két kutya azon nyomban eleresztette a széttépett kámzsást.
Frigga egy girbegurba botra támaszkodva bicegett oda hozzájuk, és inas kezével megveregette az ebek busa fejét, aztán egy pillantást vetett Herdísre. Néhány másodpercig csendesen, mozdulatlanul meredt a lány tetemére.
– Láttam előre, de nem kellett volna így történnie – motyogta. – Ó, miért is kellett meglátnom a leányom halálát, akinek nem ezt a sorsot szántam? Miért szabták ki rám az istenek ezt az átkot?
Aztán Kollsveinnhez fordult. Egy könnycsepp gördült alá a szikár arcán.
– Megjövendöltem az érkezésedet, és tudom, mi járatban vagy. Ládd, kedves leányomat gyászolom, aki átvehette volna helyemet, de most már halott. Ez a vidék rövidesen jósnő és gyógyító nélkül marad, mert én sem soká maradok Mídgárd világában. Szomorúság nélkül hagyom itt, mert már időtlen idők óta nem adott semmit, csak bánatot és keserűséget. Ám te segítettél rajtunk, nem hagytad, hogy Thorsteinn jarl boszorkánypapja elragadjon és feláldozzon minket sötét isteneinek. Igazán nem a te hibád, hogy az előre megírt sorsom ilyen kegyetlen. Hálám nem marad el, bár alighanem ez a tettem lesz az utolsó ezen a földön. Mielőtt azonban elmondanád, miért is jöttél hozzám, engedd meg, hogy visszavigyelek a kunyhómba, és ellássam a sebeidet!
Kollsveinn halványan elmosolyodott és bólintott.
Frigga a kutyák láncát az ifjú derékszíjára hurkolta, és óvatosan megindultak visszafelé, a kunyhó irányába. Mintha kicserélték volna a vérebeket: a nem is olyan rég még ugrándozó, toporzékoló állatok most olyan gyöngéden húzták a havon a sebesültet, mintha nem is harcra, ölésre idomították volna őket, hanem egyenesen az életmentésre.
Néhány lépés után az öregasszony megfordult, és az ég felé emelte karjait.
– Ó, nagyhatalmú istenek! Oltalmatokba ajánlom Thorsteinn-lánya Herdíst, akinek nem sok öröm jutott rövid életében, de utolsó tette az volt, hogy segített egy harcosnak, aki vérbosszú ügyében járja e vidéket. Ne engedjétek, hogy a túlvilágon kedvezőtlenül bírálják el cselekedeteit, és adjátok, hogy amikor én is megtérek az országotokba, találkozhassam vele!… – Lehajtotta a fejét.
– S most pedig… teste ne legyen a dögevőké! – kiáltott fel, és mindkét kezével a lány testére mutatott. Herdís körül lánggá változott a hó, és sisteregve, pattogva nyaldosta körül a törékeny alakot.
Nem várták meg, amíg a tűz elemészti a testet.
A két hollónak be kellett érnie öt tetemmel.
Kommentek (2)
A cikkhez kommentet lehet írni. Ehhez nem szükséges regisztrálni, de a regisztrált neveket csak tulajdonosaik használhatják.
2008. november 16. 14:14
Vykos
Regisztrált: 2008. november 14.
Kommentek: 11
Karma: 2
Az emberek akkori mentalitasa, az osi istenekbe vetett feltetlen hit, a becsulet fontossaga, es a hagyomanyok tisztelete nagyon jol van abrazolva.
Ehhez ketseg sem fer... Gratulalok!
Vykos