Régebben is olvastam ezt a novellát, örülök, hogy megint rátaláltam!
Tényleg ritka jó olvasmány, nagyon tetszik.
Köszönöm az élményt!
Raison d’être – miről szól ez a lap?
FAQ – gyakran ismétlődő kérdések
Cikk RSS feedFriss cikkek
Mi a baj a vallásos emberekkel?
2010. augusztus 29.Legelj csak!
2010. július 5.Háború a nemzet ellen
2010. január 26.Nacionál panaszkodik
2009. december 1.Muszlim nindzsák és BDSM artisták
2009. november 12.
Érdekes idézet
A keresztények azon döntése, hogy csúfnak és romlottnak kell tartanunk a világot, csúffá és romlottá tette azt.Friedrich Nietzsche
Kollsveinn egy burjánzó tüskebokor mögül kémlelt le az előtte húzódó vízmosásra, aminek fenekén öt kámzsás ember kaptatott felfelé. Az elöl haladó a kezében erős láncon két irdatlan nagy, loncsos, fekete kutyát tartott féken. Az ebek szinte megőrültek a vadászizgalomtól, folyamatosan rángatták előre, és közben el-elvakkantották magukat – amikor is gazdájuk végigvágott rajtuk egy korbáccsal. Ettől aztán csendben maradtak egy időre, de a korbácsnak bőven akadt dolga. A lapuló harcost nem vették észre, sokkal jobban lekötötte őket a hajsza, semhogy ilyesmire figyeltek volna. Gazdáik szemre nem hasonlítottak arra a két teremtményre, amivel Kollsveinn nemrégiben találkozott. Amennyire ruházatukból meg lehetett ítélni, alighanem emberek lehettek, de bizonyára nem egyszerű földművesek, pásztorok vagy vadászok. Nem tudta volna megmondani, miért, de valamiképpen érezte, hogy valami természetfölötti lengi be a csapatot. Nem lelkesedett túlságosan érte, de nagyon kíváncsi lett, vajon mi dolguk van errefelé, mit vagy kit üldözhetnek ilyen nagy odaadással. Nem szeretett volna az üldözött helyében lenni, mert sejtette, az a két fenevad csúnyán el tudna bánni vele a fegyverei dacára, és akkor még nem is számította hozzá ezt az öt ismeretlent, akikről igazán bármit feltételezhetett, mivel képzelete kellőképp gazdag volt – épp elég csodálatos mesét hallott már.
Kollsveinn józan eszén felülkerekedett a kíváncsisága, és a nyomkövetők után szegődött. Kicsit furcsállotta, hogy nem fogta el semmiféle félelem, sőt, valamiképpen azt érezte, nagyon is rendjén való, amit tesz, de ezt aztán igazán nem bánta. A tőle telhető legnagyobb óvatossággal követte hát a kámzsásokat, egyre feljebb a hegyre, egyre mélyebben az erdőbe, mígnem egy apró kunyhóhoz értek, ami egy mélyedésben állt, melyet sűrűn vettek körül a hatalmas fenyőfák. A házikót kidöntött, combvastag fatörzsekből építették, és sátorszerű teteje két oldalt leért a földig. Nem látott senkit, sem a ház körül, sem a környéken. Tűzhelyre utaló füstcsíkot sem pillantott meg, és nem érzett semmi oda nem illőt a levegőben. Teljesen néptelennek tűnt minden, a két vadászeb mégis egyre izgatottabbá vált, és gazdájuknak egyre több és több gondot okozott a fékentartásuk. A többi kámzsás tétovázás nélkül berontott a viskó ajtaján, anélkül, hogy fegyvert rántottak volna. Hamarost azonban megint előjöttek: nyilvánvalóan senki sem volt otthon, tehát megneszelhették a jöttüket. Ez nem igényelhetett túl nagy erőfeszítést vagy figyelmet, mert sok mindennek lehetett volna mondani a űzőket, csak épp zajtalannak nem. Kollsveinn még el is vigyorodott rejtekében, mert magában az üldözöttet támogatta, bárki is legyen az – persze egyvalakit kivéve. Svertingr gondolatára tüstént elszállt a jókedve, és remélni kezdte, hátha éppen ő az, akit kergetnek, elvégre bizonyára nem véletlen, hogy éppen erre vezérelte a sorsa. De ha valaki után ennyien kutatnak, és az a valaki olyan, mint Svertingr, bizonyára nem hagyja, hogy békében elfogják. Küzdeni fog az életéért, s akkor félő, hogy harcban esik el. Mégiscsak feljuthat Ódin csarnokába, és einherjar lehet belőle, hogy az istenek mellett küzdjön, amikor bekövetkezik majd a Világromlás, amikor a Naglfar, a holtak levágatlan körméből készített Halálthozó Hajó jötünharcosokat szabadít a földre, végezetül pedig megnyílik az ég, és előjönnek a félelmes Tűz fiai is Surtr, a napláng-pallosú óriás vezetésével, hogy elpusztítsák a világot és az isteneket!
Nem, ezt nem engedheti. A gyilkos nem érdemel ilyen dicsőséget. Amennyiben Svertingrt kergetnék, meg kell akadályoznia, hogy ellensége harcban eshessen el.
A kutyás ekkor felkiáltott, és szabad kezével fenevadjaira mutatott, amik toporzékolva rángatták, miközben egyre a havat szaglászták. Széles marjukon felborzolódott a tövisszerű, csatakos szőr, és morogva kivicsorították tűhegyes, sárga fogaikat. Szagot fogtak.
A kámzsások útnak indultak, követték a kutyáikat, amik olyan gyorsan szökelltek előre, amennyire csak a láncuktól képesek voltak.
Micsoda nagyszerű állatok! – gondolta Kollsveinn. Tökéletesen képzettek, és bősz természetüket is türtőztetni tudják, mert így hatékonyabban kergethetik prédájukat.
Nem voltak kétségei afelől, hogy a hajsza hamarosan véget ér; ez jól látszott az ebek és gazdáik egyre izgatottabb viselkedéséből. Mivel tudta, hogy azok minden érzékükkel csakis előrefelé figyelnek, kicsit közelebb merészkedett, jobban felzárkózott mögéjük, és ő maga is meresztgette a szemét, hátha megpillantja végre, kit üldöznek, bár az erdő sűrű volt, és a szikrázó hó ellenére félhomály uralkodott.
A kutyák felugattak. Hangjuk messzire visszhangzott a máskülönben csendes tájon, és Kollsveinn akaratlanul is összerezzent. Egészen átragadt rá a hajsza izgalma, ami most ért véget, mert a jelek szerint sikerült utolérni a menekülőt. Óvatosan előrébb nyomakodott, hogy láthassa, kit fogtak el.
Egy öregasszony és egy fiatal lány állt reszketve az öles fenyőóriások tövében. Ruházatuk egyszerű volt, mégsem tűntek szökött rabszolgáknak, mert tekintetükben magas értelem csillogott. Bár mindketten rettegtek, mégsem kezdtek jajveszékelni, hanem némán lihegve várakoztak. Kollsveinn észrevette, hogy az öregasszony szeme ide-oda cikázik, mintha fölmérné a helyzetet, számba venné üldözőit, és valami egérutat igyekezne találni. Csak nem arra gondol, hogy megpróbál ellenszegülni? – futott át az ifjún a gondolat.
A kámzsások közelebb mentek a két rémült nőhöz.
Tehát nem Svertingrt űzték – gondolta Kollsveinn. – Akkor viszont miképp lehetséges, hogy sorsom ide vezérelt? Nem lehet másképpen, mint… valamelyikük az, valamelyik kámzsás alak! Igen!
Elhatározta magát, és kardját leeresztve, de el nem téve előjött a fa mögül, ahonnan figyelte a jelenetet.
– Megállj! – kiáltotta.
A kámzsások meglepetten fordultak hátra. Kollsveinn csüggedten állapította meg, hogy egyikük sem hasonlított az ellenségére.
Amikor látták, hogy csak egy magányos ember érkezett, az egyikük fölényesen vetette oda:
– Mit akarsz?
Kollsveinn lassan közelebb merészkedett, de tartotta azt a távolságot, amit biztonságosnak ítélt.
– Keresek valakit, s ti talán útba igazíthattok. Egy félfülűt kergetek!
Várta, hátha összerezzen valamelyikük, de semmi ilyesmi nem történt. Ehelyett a kutyás odakiáltott neki:
– Semmiféle félfülűt nem láttunk. Menj innen, ne zavarj minket!
– Ugyan mit vétett ez a két asszony, hogy ennyien eredtetek utánuk?
– Ez itt Frigga, a jósnő! Fel akarjuk áldozni Ódinnak, hogy szerencsénk legyen, mert Lófejű Húnbogi jarl ellen hamarosan csatába indulunk.
Kollsveinnbe egyetlen pillanat alatt csapott a felismerés villáma: egy jósnő! Hát ezért kellett idejönnie. A jósnő látja, merrefelé rejtőzik az ellensége, és ha most sikerülne valahogyan megmentenie, biztosan az is segítene rajta. De túl sokan voltak ellenük, és a kutyákkal együtt – bár fáradtak voltak már – sokszoros túlerőt képviseltek.
Időt kell nyernie, amíg kitalál valamit.
– Kérlek, segíts! – szólalt meg halkan a lány, és az öregasszonyhoz bújt, mintha igazából tőle várna oltalmat.
– Fogd be a szád, Herdís! Ne haragíts magadra bennünket! – figyelmeztette az egyik kámzsás. – Így talán megúszod bántatlanul.
– És mi lesz a lánnyal? – kérdezte Kollsveinn.
– Arra neked ne legyen gondod! Mégis, micsoda dolog, hogy egy ilyen jöttment senkiházi bele mer szólni a dolgunkba?
Jöttment senkiházi??? Bjarni ugyanezekkel a szavakkal haragította magára Svertingrt – gondolta Kollsveinn. Elméjét egy pillanat alatt elborította a blodhemn köde, és kardját előrántva felordított:
– De ezt már nem tűrhetem! Lesz, ami lesz, ilyet nem mondhat nekem senki megtorlatlanul.
A kutyák felugattak és vonítani kezdtek, mintha parazsat nyomtak volna a pofájukba. Acsarogva rángatták magukat, mintha maguk is legyűrhetetlen indulatuknak esnének martalékául. Kollsveinn tudta, amint ez a két fenevad ráveti magát, elveszett. Esélye sem lesz, hogy a fegyvereit használhassa ellenük, mert puszta súlyukkal is képesek őt legyűrni. Mégsem visszakozott. A büszkesége nem engedte. Ha el kell esnie, mielőtt a vérbosszúját teljesítheti, hát essen el így, bátran harcolva. Széttépett, megcsonkított teteméért pedig eljönnek majd a valkíriák, hogy Ódin színe elé vigyék, és beléphessen az elesett hősök csarnokába.
Artikulátlan rikoltással vetette magát a legközelebbi kámzsásra, és egy jól irányzott mozdulattal szíven is szúrta.
Odafentről károgás hallatszott. A hollók tértek vissza. Ébenfekete tolluk szikrázva csillogott a napsütésben. Egyetlen kör után lecsaptak a küzdők közé.
– A szemem! Jaj, a szemem! – hallatszott a fájdalmas kiáltás, és az egyik férfi az arcához kapta mindkét kezét. Ujjai közül vér buggyant elő.
Kollsveinnre ketten rontottak rá, tőrrel a kezükben. Az ifjú egyik gondolata az volt, vajon hol késhetnek már a kutyák, mert semmiképpen sem értette, mi lehet az oka a tétovázásuknak. Nem látta őket a kámzsásoktól, csak a hangjukat hallotta, amint őrjöngve morogtak és csaholtak, és vadul csörgették láncaikat. Aztán rettenetes ordítás csapta meg a fülét. A ruha szakadásának, a feltépett, szétmarcangolt húsnak, a hóra ömlő vérnek semmi mással nem volt összetéveszthető a hangja. Bár nem értette, hogyan fordulhattak az állatok ilyen váratlanul gazdájuk ellen, nem volt ideje ezen gondolkodni. Kardjával ugyan egy ideig távol tarthatta ellenfeleit, de azok azon igyekeztek, hogy bekerítsék, és akkor előbb-utóbb képesek lehetnek megsebezni őt. Nem volt tehát még közvetlen életveszélyben, de gyanította, valami földöntúli oka lehet a kutyák rejtélyes viselkedésének, és nem tudott rá jobb magyarázatot adni, mint hogy a két üldözött nő parancsolni tud az állatoknak.
Remény költözött a szívébe, és meglóbálta feje fölött a pengéjét. Az egyik kámzsás azt hitte, elég fürge lesz hozzá, hogy amíg a fegyver nem védi az ifjút, odaszökkenhessen és beledöfjön, de tévedését már nem maradt ideje megbánni. Kollsveinn a nyakára sújtott le, és ismét bebizonyosodott, micsoda kardot kovácsolt Hallbjórn, a nagybátyja. Úgy szelte le a támadója fejét, mintha egy gallyat nyesett volna ketté. A levágott fej tompán puffanva hullott a hóra, és a küzdők körül egykettőre minden vörösre színeződött. Már csak egy ellenféllel kellett szembenéznie. A kutyás embert teljesen lefoglalták az állatai, és egészen biztos lehetett abban, hogy csupán percei vannak hátra; a megvakított férfi azóta is a földön hánykolódott fájdalmában; a többieket pedig már sikerült legyőznie. Hinni kezdett abban, hogy még nem jött el az ideje, hogy elfoglalja helyét az ősei oldalán.
Gyors pillantást vetett oldalra, és megbizonyosodott róla, hogy a két nőnek nem történt semmi baja, aztán figyelmét újra utolsó ellenfelére fordította. Az hozzá hasonló korú volt, arcáról bőven patakzott a veríték, szeme gyilkosan parázslott. Mintha megtébolyodott volna, úgy táncolt előre-hátra, késével oda-odadöfött feléje, majd hátraugrott, mielőtt még a karddal elérhette volna. De támadásai sosem voltak veszélyesek, mert nem tudott elég közel férkőzni hozzá. Amikor Kollsveinn próbált előreugrani, rendre kikerülte. Fürge volt, akár a kígyó.
Tehát az dönti el a csatát, ki bírja tovább a szökdécselést! – bólintott magában Kollsveinn, és egy pillanatra megállt, hogy szusszanjon egyet.
– Vigyázz! – kiáltott fel Herdís kétségbeesetten, és az iszonyattól elkerekedett szemmel mutatott Kollsveinn háta mögé. Az ifjú értetlenül megpróbált hátranézni. Fordultában egyetlen villanásra látta, hogy a megvakított férfi feltérdelt, nedvedző szemüregeivel feléje fordult, karjaival pedig vadul hadonászik. Kollsveinnt lendülete azonban továbbsodorta, és nem volt ideje jobban megfigyelni, mit is művel a megcsonkított…
Elkésett. Hátulról erős karok ölelték át, s úgy lefogták, hogy moccanni sem tudott.
Valamelyikben még maradhatott némi erő – gondolta. A késes sandán elröhintette magát, és mert már nem kellett tartania a kardtól, nagy bátran megindult előre. Kollsveinn megpróbált hátrafelé fejelni, hogy betörhesse fogva tartójának orrát, ám csak kis híja volt, hogy nem tört ki a nyaka, mert hiába számított arra, hogy feje beleütközik a másik testébe, semmi sem volt, ami megállította volna lendületét.
Közben a késes odaért, és nekiszökkent, hogy végezzen vele. Kollsveinn mindkét lábát a levegőbe kapva felugrott, és beletaposott a fiú gyomrába. A rúgás jó volt, az ellenfele hanyatt esett.
Ezzel nyert egy kis időt, de még nem dőlt el a küzdelem. Legközelebb már nem boldogul egy ilyen egyszerű csellel. Végső elkeseredésében a könyökével belevágott a mögötte álló gyomrába, és leeresztette a pengéjét. A jól kiegyensúlyozott kard hegyével lefelé fordult a meglazított ujjai között. Kollsveinn két kézzel megragadta a markolatot, és minden erejét összeszedve hátrafelé döfött, hogy felnyársalja a kellemetlenkedőt, mert ha most nem sikerül kiszabadulnia, vége.
A karok szorítása meglazult, és a mögötte álló test összerogyott. A penge talán beszorulhatott a bordák közé, mert bármennyire is igyekezett a verítéktől és vértől csúszós ujjaival megragadni a markolatot, a fegyver kiszaladt a szorításából. Most látta csak, mi támadta meg: a lefejezett ember teste kelt életre, minden bizonnyal a megvakított férfi gonosz varázslata következtében. Rengeteg efféle történetet hallott, semhogy kételkedni próbált volna az imént látott szörnyűségben. Amúgy sem nyílt lehetősége a kételkedésre, mert a kést villogtató kámzsás megint rávetette magát. Bár mindketten nagyon kimerültek már, Kollsveinn-nek mégis sikerült megragadnia ellenfele fegyvert tartó kezét, és egy csavarás után a kés messzire repült. Térdével hatalmasat rúgott a kámzsás gyomrába, aztán nekiugrott és ledöntötte a lábáról. Ökölbe szorított kézzel az orrába vágott, hogy csak úgy reccsent, aztán püfölte, ahol érte, és nem nézte, vajon él-e még.
Hirtelen olyan iszonyatos fájdalom mart az oldalába, hogy azt hitte, menten elájul. A seb égette, mintha lángoló dárdát döftek volna belé. Tagjai görcsösen megmerevedtek, izmai csaknem szétszakadtak az eddig még sosem érzett megterheléstől. Képtelen volt megmozdulni, elméjét egyetlen gondolat kötötte le: fáj, nagyon fáj! A világ lassan vörösbe hajlott előtte, és már semmi mást nem hallott, csak vérének egyre őrjítőbb zakatolását. Érezte, ahogy a lüktetés mind gyorsabbá és gyorsabbá válik, s tudta, a szíve rövidesen ki fog szakadni a mellkasából. Az égető fájdalom végigkúszott a gerincén, elborította a koponyáját, és a mindent magába olvasztó vörösségből fehér villanás lett…
Kommentek (2)
A cikkhez kommentet lehet írni. Ehhez nem szükséges regisztrálni, de a regisztrált neveket csak tulajdonosaik használhatják.
2008. november 16. 14:14
Vykos
Regisztrált: 2008. november 14.
Kommentek: 11
Karma: 2
Az emberek akkori mentalitasa, az osi istenekbe vetett feltetlen hit, a becsulet fontossaga, es a hagyomanyok tisztelete nagyon jol van abrazolva.
Ehhez ketseg sem fer... Gratulalok!
Vykos