Régebben is olvastam ezt a novellát, örülök, hogy megint rátaláltam!
Tényleg ritka jó olvasmány, nagyon tetszik.
Köszönöm az élményt!
Raison d’être – miről szól ez a lap?
FAQ – gyakran ismétlődő kérdések
Cikk RSS feedFriss cikkek
Mi a baj a vallásos emberekkel?
2010. augusztus 29.Legelj csak!
2010. július 5.Háború a nemzet ellen
2010. január 26.Nacionál panaszkodik
2009. december 1.Muszlim nindzsák és BDSM artisták
2009. november 12.
Érdekes idézet
The Vision of Christ that thou dost see
Is my vision’s greatest enemy.William Blake
Kollsveinn hajnalban ért nagybátyja, Hallbjórn, a kovácsmester házához. Hat társával lovagolt idáig, hogy elmondja rokonainak, miféle csapás érte a családot, és hogy az unokatestvérei is csatlakozhassanak a blodhemnhez, vagyis a vérbosszúhoz. A hagyomány most azt követelte, amilyen hamar csak tudnak, törjenek rá Svertingr tanyájára, és követeljenek vérváltságot húguk haláláért. Arról már nem szólt a hagyomány, hogy szabad-e akkora váltságot kérni, amit a kevéssé jómódú család úgysem tud kifizetni…
Tizenkét harcos vágtatott el, hogy mihamarabb Nordmaerrbe érjenek. Mindannyian pompás fegyverzetet és erős bőrvértet viseltek, de Kollsveinn és Gunnlaugr finoman megmunkált, apró láncszemekből összeállított páncélinget is húzott, mert a végsőkig elszánták magukat az öldöklésre.
A nap éppen csak le tudott bukni a Stokkahólmr-szirt mögé, hogy ne kelljen látnia, amint a lovasok beözönlenek a szegényes viskók közé. Néhány rémült kecske és birka rohant szerteszét a közeledtükre. Az állatok talán előre megérezték a vér szagát…
A vénséges, félig vak Skeggi, családfőhöz illő módon kibotorkált a háza elé, és köszönteni akarta a férfiakat, de amikor közelebb érve meglátta, kik jöttek hozzá, tudta, bármit is mond, semmiképp sem lesz jó vége. De nem azért ért meg ilyen szép kort, hogy hagyja magát csak úgy letaglózni.
– Üdvöz legyetek a tanyámon, vitézek! – szólalt meg reszketeg hangon. Nem tudta palástolni félelmét, ami a jókötésű, szálas legények láttán menthetetlenül erőt vett rajta. – Mi járatban vagytok errefelé?
Gunnlaugr leszállt a lováról, s tett néhány lépést a vénség felé. Kezét a kardgombon nyugtatta, léptei peckesek voltak, és kidüllesztette izmos mellkasát. Mindenki láthatta: fontos dologban jár.
– Itt van-e Svertingr, a fiad? – szólalt meg a fiatal kovács, és tekintetét végighordozta a nyomorúságos, elhanyagolt építményeken. Egyetlen pisszenés sem hallatszott. A ház népe nem merészkedett elő, hogy köszöntsék a vendégeket.
– A fiam? – kezdte Skeggi. – Nem is láttam heyannir hava óta, most pedig már közeledik a tél. Nem sejtem, merre járhat. De biztosan oka van a látogatásotoknak. Talán többet tudtok, mint én. Tán úgy tudjátok, itthon kellene lennie?
A harcosok mozdulatlanul, némán ültek lovaikon. Pillantásuk baljós volt, fekete bőrvértjeikben lassan beleolvadtak a leszálló este homályába. Kollsveinn közelebb léptetett, és fennhangon így szólt:
– Vérváltság ügyében jöttünk. A fiad meggyalázta és meggyilkolta a húgunkat. Azt követeljük, küldj át a tanyánkra tíz fejős tehenet, tíz lovat, tíz kecskét és száztíz ezüstmárkát, és akkor csak annyit kérünk, add ki nekünk a törvény szerint Svertingrt, titeket nem bántunk.
Skeggi hályoglepte szeme hitetlenkedve kerekedett el.
– De hisz ez rengeteg! – tört fel belőle akaratlanul. – Ekkora vagyonunk nincs, nem is volt soha… de ezt mindenki tudja…
Hirtelen lehajtotta a fejét.
– Úgy. Értem már – mondta csendesen. Túl öreg volt már a csatározáshoz, és mint az idős emberek, ő is megérezte a halála közeledtét. Meg sem próbált védekezni, amikor Kollsveinn előrántotta a kardját, és a vénember mellkasába mélyesztette. Ahogy Skeggi összerogyott, mintha megtört volna a hegyoldalt ülő varázs, és egyként sarkantyúzták meg lovaikat a testvérek harcosai, s rohant elő féltucatnyi fegyveres szolga a házakból.
Kollsveinn és Gunnlaugr egymás után osztották a csapásokat, és hamar bebizonyosodott, mennyivel jobb fegyvereik vannak a védők egyszerű, olcsó felszerelésénél. Alig telt bele néhány perc, s már csak a nők és a gyerekek maradtak életben, meg azok, akik szintén a házakban rejtőztek el.
– Svertingr! – üvöltötte Kollsveinn, és véráztatta kardjával a legnagyobb ház ajtaja elé állt. Rajta egyetlen karcolás sem esett, és társai számára is hasonlóképpen kedvezően alakult a viadal. – Svertingr! Te gyáva féreg! Gyere elő, de tüstént!
Nem kapott választ, és ez csak még jobban feldühítette. Az égbolt ekkorra már teljesen vörössé vált, mintha a kiontott vér oda is átfolyt volna, és csak a sápadt holdkorong figyelte az újfent elnémult házakat. A környező fák lombjai közt csendesen susogott a szél, hogy az elesettekért mormoljon fohászt.
– Svertingr! – hangzott fel ismét a kiáltás.
Az egyik melléképület rozoga ajtaja lassan kinyílt, és egy könnyes arcú, sovány nő lépett elő a kötényét szorongatva. Mindenki feléje fordult. Sokáig csak álltak, egymást nézték, mintha nem tudnák eldönteni, kinek nagyobb a fájdalma. Aztán a nő erőt véve magán bátortalan hangon megszólalt.
– Nincs itt, nem is láttuk…
Kollsveinn gúnyosan vicsorgott. – Valóban?
– Igen… – Az asszony egyszerre térdre hullott, és könyörögve emelte kezét a férfiak felé. – Irgalmazzatok nekünk! Freyjára kérlek benneteket, legalább nekünk hagyjátok meg az életünket, ha már a jószágokat elhajtjátok!
Kollsveinn némán biccentett és elgondolkodva nézett a nőre, majd mint aki elhatározásra jutott, odament hozzá, és felemelte a karjánál fogva.
– Nem hajtjuk el a jószágokat – súgta neki, miközben lassan mögé került –, s mivel kértél rá, meghagyom az életed. Úgyis ez volt a szándékom.
Villant a pengéje. Az asszony éleset kiáltott a váratlan fájdalomtól, amikor a kard átvágta mindkét lába inát a térdhajlatnál. Rongybabaként roskadt a sáros földre, sérüléseiből bőven patakzott a vére. Kínjában fetrengve jajgatott és sírt, és megpróbálta elszorítani a sebeit.
– Meghagyom az életed, mivel kell valaki, aki elmondja Svertingrnek, ha mégis erre tévedne, hogy mi történt! – mennydörögte Kollsveinn. – Most pedig… fáklyát!
Az egyik harcos engedelmesen meggyújtott egy beszurkozott végű rudat, de Gunnlaugr intésére megtorpant. A kovács megcsóválta a fejét. – Nem kellene, öcsém! Ezzel igazán nem érünk el semmit.
– Micsoda?! – pördült sarkon az ifjú. – Hozd csak azt a fáklyát! Ha ti nem meritek, majd megteszem én! Neked meg, bátyám, talán jobb lenne, ha átengedném az élesebbik kardot, ahogy a mondás tartja, hogy elszántabb lehess. Az ember azt hinné, az idősebbik testvér dolga megbosszulni a családon esett sérelmet, de úgy látszik, mindig tanulunk valami újat. Te meg hozd már azt a tüzet!
A harcos nem tudta, mit tegyen. Bár értette, mi játszódhat le a testvérekben, úgy gondolta, túl nagy ár ez egyetlen emberért, bármennyire is sokra tartották életében. Tovább ácsorgott hát, kezében a lobogó lángot szorongatva.
Kollsveinn nem sokáig várt. Odament hozzá, és kicsavarta kezéből a fáklyát, majd hozzáérintette a legközelebbi épület szalmafedeléhez.
– Aki ki merészel jönni, rögtön a halál fia legyen! – rendelkezett, és határozott léptekkel körbejárva felgyújtotta a következő tetőt, majd az az után következőt is. A fellobbanó lángok erőre kaptak, és fényesen bevilágították a mészárlás színhelyét. A recsegő-ropogó tetőzet alól reményvesztett kiáltások szűrődtek ki, de csak négyen próbálkoztak meg a kirohanással. Sorsuk hamar megpecsételődött; nem juthattak el a fák közé vagy a szirtfokra, ahonnan a tengerbe vethették volna magukat. Nyílvesszők csapódtak a hátukba, és a szerencsétlenek teste még rángott egy darabig, míg a halál teljesen el nem ragadta őket. Hörgésük lassan elcsitult, és a tűz pattogásán kívül csak a megsebesített asszony gyötrelmes sírása hallatszott.
– És így jár mindenki, aki Bjarni családjára kezet merészel emelni – dünnyögte Kollsveinn, csak úgy, magának. Arcvonásai megkeményedtek, és elcsüggedve bámulta a tüzet. Leeresztette a fegyvereit, és törődötten állt. Úgy érezte, mintha napok óta harcolt volna már. Lelke üres volt, nem érzett bűnbánatot a számos ártatlan élet kioltása miatt. Egyvalami járt csak a fejében…
– Svertingr! – kiáltotta, majd mint aki álomból tér magához, megrázta a fejét. A szánalmasan síró asszony felé fordult. – Megmondhatod neki, hogy Bjarni-fia Kollsveinn járt itt, és addig nem nyugszik, amíg el nem pusztítja! Megmondhatod neki…
Kommentek (2)
A cikkhez kommentet lehet írni. Ehhez nem szükséges regisztrálni, de a regisztrált neveket csak tulajdonosaik használhatják.
2008. november 16. 14:14
Vykos
Regisztrált: 2008. november 14.
Kommentek: 11
Karma: 2
Az emberek akkori mentalitasa, az osi istenekbe vetett feltetlen hit, a becsulet fontossaga, es a hagyomanyok tisztelete nagyon jol van abrazolva.
Ehhez ketseg sem fer... Gratulalok!
Vykos