2003
Derült, hideg áprilisi este volt, az óra kismutatója éppen a tizenegyhez ért. Winston Smith lefekvéshez készülődött, és mint az utóbbi hetekben minden éjjel, most is érezte, ahogy lassan erősödik benne az a semmihez sem hasonlítható viszolygás, ami – ha nincs szerencséje – határtalan, szökőárszerű vakrémületté növekszik majd. Mégsem tehetett semmit, mert aludni muszáj.
Bebújt a takaró alá, hátradőlt és kezébe vette a könyvet, amit épp olvasott. Egy zöldsapkás veterán viszontagságairól szólt a regény, aki képtelen volt elfeledni a háború borzalmait, s ezért nem tudott beilleszkedni a normális emberek társadalmába. Az emberek félreértették, féltek tőle, mert érezték, hogy nem közéjük tartozik, hogy túl sokat volt egyedül és ezért túl sokat tartott meg és fedezett fel önmagából. Winston már sokszor olvasta ezt a könyvet, pontosan ismerte a történetet, és különös rokonszenvet érzett a főhős iránt, aki végül elnyerte méltó büntetését és rá kellett jönnie, hogy „nem volt igaza, és megismeri az Istent.” Élvezte a szerző fanyar, gúnyos stílusát, amivel bemutatta az emberéletek tucatjait puszta kezével kioltó harcos kiszolgáltatottságát és magányosságát, amikor az elérkezett az élete utolsó pillanatához és kénytelen volt végső számadást tartani mindenről.
Winston a szeme sarkából odasandított az órára. Hajnali fél egy. Aludnia kell. Félszegen sóhajtott egyet, tétova mozdulattal az éjjeliszekrényre rakta a könyvet, aztán kikapcsolta a kislámpát. Sötét lett a szobában. Csend volt, csak odakint ugatott néha egy kutya valahol messze.
Kinyújtózott, a tarkója alá fűzte mindkét kezét, és lehunyta a szemét. Megborzongott, ahogy megérezte a tudata peremén duzzadó, még embrionális gondolatot, de megpróbált úrrá lenni kezdődő félelmén. Próbált nem gondolni semmire, de érezte, tudta, hogy ma is veszíteni fog, és hogy csak áltatja magát. Az iszony megint hullámokban tör majd rá, és ő csak reménykedhet abban, hogy megnyeri az önmagával folytatott versenyt: álomba zuhanva elveszíti az öntudatát, képtelen lesz a gondolkodásra, mielőtt még teljesen úrrá lenne rajta az iszony – és így aznapra megmenekülne a rettenetes élménytől.
Szinte levegőt sem mert venni. Várt.
Eltelt néhány hosszú perc, és – nem érzett semmit. Lehetséges volna, hogy elmúlt, hogy már nem kell tőle tartania? Elvégre régebben is előfordult, hogy rá-rátörtek ezek a rohamok, és az ilyen esetek között nem ritkán több év is eltelt. Talán most is így történik. Valószínűleg – igyekezett megnyugtatni magát.
Ettől egy kicsit jobb kedve támadt, de mert nem volt igazán fáradt, nem jött álom a szemére. Tudta, hogy késő – vagy inkább korán – van, ezért nem akart felkelni, hogy olvasson még vagy igyon egy pohár vizet, csak hogy csináljon valamit. Talán tornászni kellene egy kicsit, gondolta – de nem, ehhez nem érzett magában kellő tettvágyat. Általában ez volt a helyzet majdnem mindennel, nemigen érezte motiválva magát semmire. Annyira rossz helyzetbe sosem került eddig, hogy igazán rá lett volna kényszerítve bármire, de mert szerencsés sem volt, az élettől nem kapott semmi emlékezetest, semmi értékest. Vagy csak ő nem ismerte fel – egyre megy. Nem volt semmije, de nem is veszthetett semmit, mert vágyai sem voltak. Régebben természetellenesnek érezte ezt, csodálkozott, hogy miért nem tesz semmit, hogy „normálisabb” életet élhessen, miért nem zavarja őszintén, hogy egyedül él, hogy nincs senkije, de az évek során mondhatni: megbékélt a helyzetével, beletörődött a magányba. Néha eltűnődött azon, mennyire sokféle életet élnek az emberek és kinek-kinek mennyire más a sorsa, hogy bár első pillantásra annyira egyformák, mégis mennyire különböznek egymástól az emberek. Arra jutott, ő is egyedi, ő is egy megismételhetetlen pillanat az örökkévalóságban, és mert az örökkévalóságban szükségszerűen minden benne van, természetes, hogy az ő sorsa is része ennek a végtelenségnek. Winston nem volt fatalista, tiltakozott volna az ellen, hogy a sorsa „előre meg volna írva”, ő ennél sokkal józanabb gondolkodású volt, és valószínűleg logikusan levezette volna, hogy – az eszmefuttatás kedvéért fogadjuk el, induljunk ki ebből – a térben és időben végtelen világegyetemben szükségszerűen minden megtörténik, a létezés összes permutációja lezajlik, azért, mert ez következik a végtelenből, ilyen a természete. Az emberi életek is ilyen permutációk, és a szó legszorosabb értelmében minden variáció létrejön. Ez teljesen személytelen, szó sincs itt bármiféle ok–okozatról, karmáról vagy egyéb divatos, ezoterikusnak nevezett hablatyról, így fölösleges ezen töprengeni, inkább az életre érdemes koncentrálni, élvezd hát ki minden percét, carpe diem! A végtelenről való elmélkedés csak addig a pontig lehetséges, amíg az ember rájön, hogy a végtelen nem olyasvalami, amivel meg tud birkózni, és mert úgyis oly rövid az élet, okosabb, ha olyasmikkel foglalkozik, amikkel elbír.
Ezzel az okoskodással vágta el a személyét, önmagát a sorstól, és meglepően sokáig sikerült is megtartania ezt a magára erőltetett vakságot. De a magánynak is van egy elidegeníthetetlen sajátossága: az embernek túl sok ideje marad gondolkodni. Winston is érezte, kezdetben ugyan csak röpke pillanatokig és nagyon haloványan, hogy valami hibádzik ebből a gondolatmenetből, de abban a szerencsés helyzetben volt, hogy mindig akadt valami, amitől elkóborolt gondolatai visszataláltak a szilárdabb, ismertebb vidékekre, és olyasmik foglalkoztatták, hogy mit egyen vagy melyik filmet nézze meg.
Amíg fiatal az ember, a saját, gyerekes világában él, amibe csak ritkán türemkedik a felnőttek világa, és nem a félelem tölti ki az életét, hanem a játék, az öröm, és nem kívánkozik sötét, gonosz helyekre. De sajnos vannak olyan gyerekek, akik felnőnek. Winston is felnőtt. Neki nem adatott meg, hogy mindenféle csip-csup ügyekkel elterelje figyelmét az örökös kutatásról, a folyamatos kérdezősködésről. Képtelen volt nem tudomást venni az ismeretlenről, nem tudta azt játszani, hogy neki azzal nem is kell törődnie.
Anélkül, hogy észrevette volna, ismét veszélyes ösvényre tévedtek a gondolatai.
Körülnézett a szobában. Pillantása a bútorokra, a könyvekre, a hanglemezekre tévedt. Tárgyak. Emberek készítették valamennyit. A többségüket jelenleg is élő emberek, de sokuk alkotója már halott, legfeljebb csak emlékek maradtak róluk.
Milyen szánalmas is az ember! Megpróbálja belekarcolni a nevét a part homokjába, de az idő könyörtelen óceánja minden jelet elmos, végérvényesen. Születnek, élnek és meghalnak, eltűnnek örökre. Emberek millió és milliói, végtelen sorokban menetelnek a pusztulásba. És senki sem tehet semmit! Semmit!
„Énekeld hangosan, mindannyian meghalunk! A tűzbe nevetve…”
[The Cure]
[Siamese TwinsSziámi Ikrek]
I chose an eternity of this Ennek az örökkévalóságát választom Like falling angels Mint a bukott angyalok The world disappeared A világ eltűnt Laughing into the fire A tűzbe nevetve Is it always like this? Ez mindig ugyanilyen? Flesh and blood and the first kiss Hús és vér és az első csók The first colours Az első színek The first kiss Az első csók
We writhed under a red light Vörös fény alatt vonaglottunk Voodoo smile Voodoo mosoly Siamese twins Sziámi ikrek A girl at the window looks at me for an hour Egy lány az ablaknál engem néz egy órahosszat Then everything falls apart Aztán minden szétesik Broken inside me Széttörve bennem It falls apart Szétesik
The walls and the ceiling move in time A falak és a mennyezet mozdul az időben Push a blade into my hands Nyomj a kezembe egy tőrt Slowly up the stairs Lassan fel a lépcsőn And into the room És be a szobába Is it always like this? Ez mindig ugyanilyen?
Dancing in my pocket Táncol a zsebemben Worms eat my skin A kukacok a bőrömet eszik She glows and grows A lány ragyog és növekszik With arms outstretched Karjait széttárva Her legs around me… A lábait körém fonva…
In the morning I cried Reggel sírtam
Leave me to die Hagyj meghalni You won’t remember my voice Nem fogsz emlékezni a hangomra I walked away and grew old Elmentem és megöregedtem You never talk Sosem beszéltél We never smile Sosem mosolyogtunk I scream Üvöltök You’re nothing Semmi vagy I don’t need you any more Nincs rád szükségem többé You’re nothing Semmi vagy
It fades and spins Elenyészik és pörög Fades and spins… Elenyészik és pörög…
Sing out loud Énekeld hangosan We all die!!! Mindannyian meghalunk!!! Laughing into the fire… A tűzbe nevetve…
Is it always like this? Ez mindig ugyanilyen?
Amíg csak általánosságban, „emberekre” gondolt, Winston még egészen jól tartotta magát. De tudta, biztosan tudta, hogy néhány pillanaton belül az eszébe villannak a jól ismert személyek, a barátok, a rokonok… És már jöttek is. Az első kedvesére gondolt, felsejlett előtte Julia arca, és tudta, hogy a lány haldoklik. Jelenleg talán még él, de mennyi ideje lehet hátra? Néhány év, esetleg évtized? Aztán egyszer csak meghal, megszűnik az élete, és ez a páratlan, soha meg nem ismételhető, pótolhatatlan ember is eltűnik örökre. A lány neve visszhangzott az agyában, izzó kínt okozva, mert közben valaki azt suttogta: te sem menekülsz! – és Winston tudta, hogy ő sem menekülhet. Érte sem tehet semmit, és az egyetlen reménye, ha sikerül elfelejtenie, hogy valaha mennyire szerette. Szerencsére már hosszú évek óta nem találkoztak egyetlen véletlen esettől eltekintve, amikor is Winstonnak sikerült udvariasan távolságtartóan viselkedni, így nem kellett beszélgetniük, és a régi seb csak kicsit sajdult meg újra. Az elméjében örvénylő gondolatok hirtelen meglódultak, és mintha kipeckelték volna a szemhéjait, kénytelen volt végignézni ismerősei, barátai, rokonai végeláthatatlan sorát. Rengetegen voltak. Winston kellemes társasági ember volt, segítőkész, önzetlen, szórakoztató, így aki egyszer megismerkedett vele, általában rögtön a barátjának tekintette. Bizalomgerjesztő természete révén szinte bárkivel nagyon rövid időn belül fesztelenül tudott beszélgetni, és a partnerei önként, vágyódva nyíltak meg előtte és osztották meg vele a gondolataikat, és Winston majdnem mindenkinek tudott valami hasznosat tanácsolni, egy másik lehetséges megközelítési módot javasolni vagy csak egyszerűen jobb kedvre deríteni. Később általában úgy érezte, mintha saját magából adott volna úgy, hogy nem kapott semmit cserébe, de tudta, hogy ezért csak maga a felelős, a többiek nem használják ki őt. Winston képtelen volt arra, hogy elfogadjon másoktól bármit is. Éppenhogy szüksége volt arra, hogy adhasson, hogy másokért aggódhasson, mert ilyenkor legalább rövid időre, ha szerencséje volt, akár napokra, hetekre is megfeledkezhetett saját magáról.
Az iszony olyan, akár a hányinger, egyfajta szellemi öklendezés, de az utána következő megkönnyebbültség érzése csak ideiglenes. Megmoccan belül, és érezni lehet, ahogy sűrűsödik, ahogy gyűlik, ahogy nő a feszültség, amíg már lehetetlenség neki ellenállni, és akkor az ember nem tehet mást, mint átengedi magát teljesen a rémületnek. Mert ez nem félelem, amivel szembe lehet nézni. Ez a tudatosság gerjesztette félelem hatására beinduló tudattalan, irányíthatatlan, ösztönös, pusztító riadalom. Minden valószínűség szerint az ember legősibb érzése, és mert sosem sikerül választ kapni a tébolyítóan kínzó kérdésre, arra, hogy „mi ez az egész, mi az élet, mi a létezés”, az ember legutolsó érzése is ez lesz. A természet, vagy talán másvalami kegyetlen tréfájaként az ember tudatára ébredt saját nemtudásának, ám arra van kárhoztatva, hogy képtelen legyen elviselni a bizonytalanságot, az ürességet. Natura abhorret a vacuo – a természet irtózik a vákuumtól, az ember pedig csak része a természetnek, nem ura annak.
Eltelt néhány szenvedésteli hónap, talán év is.
Winston Smith lefekvéshez készülődött.
Felnézett a sápadt, halott arcra. Negyven év kellett hozzá, hogy megtanulja, mitől váltotta meg az embereket az a sovány, halálra kínzott fiatalember. Mert valóban boldogok a lelki szegények! Mert Jézus Krisztus valóban megváltó volt! Két keserű könnycsepp szivárgott le az orra tövébe. De most már rendben van, minden rendben van, a küzdelemnek vége. Diadalt aratott önmaga fölött. Szerette Istent.
Imádkozott.
Legyen meg a Te akaratod, miképpen a Mennyben, azonképpen itt a Földön is.
vége
Szigeti Sándor: 2003
Copyright © Szigeti Sándor, 2003.
Kommentek (2)
A cikkhez kommentet lehet írni. Ehhez nem szükséges regisztrálni, de a regisztrált neveket csak tulajdonosaik használhatják.
2008. november 29. 20:39
Solaris
Regisztrált: 2008. november 15.
Kommentek: 31
Karma: 1
Szerintem sokunk élt meg legalább egyszer élete során hasonlót.
A tudatlanság áldott boldogsággal ajándékozza meg követőit.
És az életben, van hogy hogy az ember tudatosan menekül önnön tudatlanságába, csak hogy történjen valami változzon bármi benne.
Ez a saját tudatunk meg erőszakolása, mikor már minden más befuccsolt.
Ha van valami amit utálok, akkor ez közéjük tartozik.
Az emberben egyszerre lesz úrrá, egy végtelen igazságtalanság érzete, és egy láthatatlan burok, amit elképzelünk magunknak, tudva hogy talán van talán nincs, de amíg nem engedem át a kétkedést a tudatom omladozó falán, a boldogság illúziójával ringathatom magam, ameddig jólesik.