Amíg csak általánosságban, „emberekre” gondolt, Winston még egészen jól tartotta magát. De tudta, biztosan tudta, hogy néhány pillanaton belül az eszébe villannak a jól ismert személyek, a barátok, a rokonok… És már jöttek is. Az első kedvesére gondolt, felsejlett előtte Julia arca, és tudta, hogy a lány haldoklik. Jelenleg talán még él, de mennyi ideje lehet hátra? Néhány év, esetleg évtized? Aztán egyszer csak meghal, megszűnik az élete, és ez a páratlan, soha meg nem ismételhető, pótolhatatlan ember is eltűnik örökre. A lány neve visszhangzott az agyában, izzó kínt okozva, mert közben valaki azt suttogta: te sem menekülsz! – és Winston tudta, hogy ő sem menekülhet. Érte sem tehet semmit, és az egyetlen reménye, ha sikerül elfelejtenie, hogy valaha mennyire szerette. Szerencsére már hosszú évek óta nem találkoztak egyetlen véletlen esettől eltekintve, amikor is Winstonnak sikerült udvariasan távolságtartóan viselkedni, így nem kellett beszélgetniük, és a régi seb csak kicsit sajdult meg újra. Az elméjében örvénylő gondolatok hirtelen meglódultak, és mintha kipeckelték volna a szemhéjait, kénytelen volt végignézni ismerősei, barátai, rokonai végeláthatatlan sorát. Rengetegen voltak. Winston kellemes társasági ember volt, segítőkész, önzetlen, szórakoztató, így aki egyszer megismerkedett vele, általában rögtön a barátjának tekintette. Bizalomgerjesztő természete révén szinte bárkivel nagyon rövid időn belül fesztelenül tudott beszélgetni, és a partnerei önként, vágyódva nyíltak meg előtte és osztották meg vele a gondolataikat, és Winston majdnem mindenkinek tudott valami hasznosat tanácsolni, egy másik lehetséges megközelítési módot javasolni vagy csak egyszerűen jobb kedvre deríteni. Később általában úgy érezte, mintha saját magából adott volna úgy, hogy nem kapott semmit cserébe, de tudta, hogy ezért csak maga a felelős, a többiek nem használják ki őt. Winston képtelen volt arra, hogy elfogadjon másoktól bármit is. Éppenhogy szüksége volt arra, hogy adhasson, hogy másokért aggódhasson, mert ilyenkor legalább rövid időre, ha szerencséje volt, akár napokra, hetekre is megfeledkezhetett saját magáról.
Az iszony olyan, akár a hányinger, egyfajta szellemi öklendezés, de az utána következő megkönnyebbültség érzése csak ideiglenes. Megmoccan belül, és érezni lehet, ahogy sűrűsödik, ahogy gyűlik, ahogy nő a feszültség, amíg már lehetetlenség neki ellenállni, és akkor az ember nem tehet mást, mint átengedi magát teljesen a rémületnek. Mert ez nem félelem, amivel szembe lehet nézni. Ez a tudatosság gerjesztette félelem hatására beinduló tudattalan, irányíthatatlan, ösztönös, pusztító riadalom. Minden valószínűség szerint az ember legősibb érzése, és mert sosem sikerül választ kapni a tébolyítóan kínzó kérdésre, arra, hogy „mi ez az egész, mi az élet, mi a létezés”, az ember legutolsó érzése is ez lesz. A természet, vagy talán másvalami kegyetlen tréfájaként az ember tudatára ébredt saját nemtudásának, ám arra van kárhoztatva, hogy képtelen legyen elviselni a bizonytalanságot, az ürességet. Natura abhorret a vacuo – a természet irtózik a vákuumtól, az ember pedig csak része a természetnek, nem ura annak.
Eltelt néhány szenvedésteli hónap, talán év is.
Winston Smith lefekvéshez készülődött.
Felnézett a sápadt, halott arcra. Negyven év kellett hozzá, hogy megtanulja, mitől váltotta meg az embereket az a sovány, halálra kínzott fiatalember. Mert valóban boldogok a lelki szegények! Mert Jézus Krisztus valóban megváltó volt! Két keserű könnycsepp szivárgott le az orra tövébe. De most már rendben van, minden rendben van, a küzdelemnek vége. Diadalt aratott önmaga fölött. Szerette Istent.
Imádkozott.
Legyen meg a Te akaratod, miképpen a Mennyben, azonképpen itt a Földön is.
vége
Szigeti Sándor: 2003
Copyright © Szigeti Sándor, 2003.
Kommentek (2)
A cikkhez kommentet lehet írni. Ehhez nem szükséges regisztrálni, de a regisztrált neveket csak tulajdonosaik használhatják.
2008. november 29. 20:39
Solaris
Regisztrált: 2008. november 15.
Kommentek: 31
Karma: 1
Szerintem sokunk élt meg legalább egyszer élete során hasonlót.
A tudatlanság áldott boldogsággal ajándékozza meg követőit.
És az életben, van hogy hogy az ember tudatosan menekül önnön tudatlanságába, csak hogy történjen valami változzon bármi benne.
Ez a saját tudatunk meg erőszakolása, mikor már minden más befuccsolt.
Ha van valami amit utálok, akkor ez közéjük tartozik.
Az emberben egyszerre lesz úrrá, egy végtelen igazságtalanság érzete, és egy láthatatlan burok, amit elképzelünk magunknak, tudva hogy talán van talán nincs, de amíg nem engedem át a kétkedést a tudatom omladozó falán, a boldogság illúziójával ringathatom magam, ameddig jólesik.