2003
Derült, hideg áprilisi este volt, az óra kismutatója éppen a tizenegyhez ért. Winston Smith lefekvéshez készülődött, és mint az utóbbi hetekben minden éjjel, most is érezte, ahogy lassan erősödik benne az a semmihez sem hasonlítható viszolygás, ami – ha nincs szerencséje – határtalan, szökőárszerű vakrémületté növekszik majd. Mégsem tehetett semmit, mert aludni muszáj.
Bebújt a takaró alá, hátradőlt és kezébe vette a könyvet, amit épp olvasott. Egy zöldsapkás veterán viszontagságairól szólt a regény, aki képtelen volt elfeledni a háború borzalmait, s ezért nem tudott beilleszkedni a normális emberek társadalmába. Az emberek félreértették, féltek tőle, mert érezték, hogy nem közéjük tartozik, hogy túl sokat volt egyedül és ezért túl sokat tartott meg és fedezett fel önmagából. Winston már sokszor olvasta ezt a könyvet, pontosan ismerte a történetet, és különös rokonszenvet érzett a főhős iránt, aki végül elnyerte méltó büntetését és rá kellett jönnie, hogy „nem volt igaza, és megismeri az Istent.” Élvezte a szerző fanyar, gúnyos stílusát, amivel bemutatta az emberéletek tucatjait puszta kezével kioltó harcos kiszolgáltatottságát és magányosságát, amikor az elérkezett az élete utolsó pillanatához és kénytelen volt végső számadást tartani mindenről.
Winston a szeme sarkából odasandított az órára. Hajnali fél egy. Aludnia kell. Félszegen sóhajtott egyet, tétova mozdulattal az éjjeliszekrényre rakta a könyvet, aztán kikapcsolta a kislámpát. Sötét lett a szobában. Csend volt, csak odakint ugatott néha egy kutya valahol messze.
Kinyújtózott, a tarkója alá fűzte mindkét kezét, és lehunyta a szemét. Megborzongott, ahogy megérezte a tudata peremén duzzadó, még embrionális gondolatot, de megpróbált úrrá lenni kezdődő félelmén. Próbált nem gondolni semmire, de érezte, tudta, hogy ma is veszíteni fog, és hogy csak áltatja magát. Az iszony megint hullámokban tör majd rá, és ő csak reménykedhet abban, hogy megnyeri az önmagával folytatott versenyt: álomba zuhanva elveszíti az öntudatát, képtelen lesz a gondolkodásra, mielőtt még teljesen úrrá lenne rajta az iszony – és így aznapra megmenekülne a rettenetes élménytől.
Szinte levegőt sem mert venni. Várt.
Eltelt néhány hosszú perc, és – nem érzett semmit. Lehetséges volna, hogy elmúlt, hogy már nem kell tőle tartania? Elvégre régebben is előfordult, hogy rá-rátörtek ezek a rohamok, és az ilyen esetek között nem ritkán több év is eltelt. Talán most is így történik. Valószínűleg – igyekezett megnyugtatni magát.
Kommentek (2)
A cikkhez kommentet lehet írni. Ehhez nem szükséges regisztrálni, de a regisztrált neveket csak tulajdonosaik használhatják.
2008. november 29. 20:39
Solaris
Regisztrált: 2008. november 15.
Kommentek: 31
Karma: 1
Szerintem sokunk élt meg legalább egyszer élete során hasonlót.
A tudatlanság áldott boldogsággal ajándékozza meg követőit.
És az életben, van hogy hogy az ember tudatosan menekül önnön tudatlanságába, csak hogy történjen valami változzon bármi benne.
Ez a saját tudatunk meg erőszakolása, mikor már minden más befuccsolt.
Ha van valami amit utálok, akkor ez közéjük tartozik.
Az emberben egyszerre lesz úrrá, egy végtelen igazságtalanság érzete, és egy láthatatlan burok, amit elképzelünk magunknak, tudva hogy talán van talán nincs, de amíg nem engedem át a kétkedést a tudatom omladozó falán, a boldogság illúziójával ringathatom magam, ameddig jólesik.